Whangarei

A mai vasárnapra már, mint a kirándulós vasárnapra készültünk és okosan ki is találtuk, hogy elmegyünk megnézni a Coromandel félszigetet. Nyilván az esőnek esni kellett és rongyos, szürke felhőkkel volt tele az ég. Coromandelt kilőttük, mondván úgyis vacak idő lesz, itt minden forrás vacak esős időt jövendölt, úgyhogy néztünk más célpontot. (utazási iparban dolgozóknak: desztináció)

A választás Orewára esett, mert nincs is messze, de mégse Auckland, hanem egy vidéki kisváros, hát tényleg az, annyira, hogy mire találtunk vlna egy kényelmes parkolót, már át is hajtottunk rajta. Sebaj, úgyis mindig látjuk kiírva Whangarei-t, mint az északi irányt jelölő várost, nézzük meg azt.

Whangarei retek messze van, az egész kirándulásunk háztól-házig 360km lett, szépítve azzal, hogy autópálya ugye csak Aucklandban van, egyébként pedig egy tisztességes, böcsületes 2×1 sávos út megyen mindenfelé. Igaz, ezen is százzal lehet menni, mint az autópályán, ámde a domborzat ezt nem hagyja folyamatosan csinálni, néhol 30-ig, néhol csak 60-ig kell lassítani. Az előzést én nem vállaltam be, részben azért, mert elkényelmesedett jobblábamnak hiányzik a T5 magabiztossága, részint pedig ugye ismeretlen úton nem rohangálunk. Mondjuk avítt nissanunkkal nem is nagyon lehet, elég jól kiderült, hogy nem véletlen, hogy sokan nagy motorú autókkal járkálnak, a kétliteres automata időnként megszenvedett hegynek fel. (4,5 emberrel) Az is kiderült, hogy ilyen autót se veszünk többet, bár a márkának itt nagy presztízse van, eme példány irdatlanul kényelmetlen, mind a négyen derékbántalmakkal szálltunk ki belőle, de legalább örömmel. Kata meg is jegyezte, hogy hozzászoktunk a volvo kényelméhez, a bp-krk táv egy seggel szinte felüdülés volt ehhez képest.

A táj varázslatos volt, még a szürkés felhők ellenére is, még a nap is ki-ki sütött pár percre, élénkzölddé változtatva a dzsungelt az út mentén, néha feltűnt a teger kékje is, az idő pedig egyre jobb lett, hiszen mind cipeltünk pulóvereket meg hosszúujjúban voltunk. Northland a kedvesebbik arcát mutatta nekünk és alig győztünk csodálkozni a változatosságán és a sok tehénen. Tud ennek azészaki résznek rosszkedve is lenni, ezt abból gondolom, hogy szinte minden épületnek volt kéménye, aminek ráadásul kormos volt a felső része, tehát fűtögetnek azért…

Végül csak elértük Whangarei-t, egy nagyon helyes, kissé jellegtelen városkát, (45ezer lakos) ami önmagában nem egy etvasz, de elmentünk Whangarei Falls-ba, ami egy csudaszép, 26 méter magas vízesés, 5 km-re várostól, viszont kiépített turistaösvény balagja körül, amin körbesétálva visszaér az ember a vízesés felső részéhez, ahol a Hatea folyóban zajongva pancsol a helyi fiatalság és fákról ugrándoz a vízbe. Nagyon klassz, hogy a vízeséshez vezető park és ösvény 100 méterre van a legszélső házaktól, mintha ez normális lenne. (Amúgy is kéretik elnézően viselkdni, a képtár vonatkozó albumában a józan észnél egy leheletnyit több a vízesés.)

A települések, amelyeken kersztülautókáztunk, sokban nem különböztek egymástól, inkább csak a kiterjedésük és a határukban legelésző tehenek száma/színe volt a differencia. Az is nagyon fura, hogy – leginkább osztrák hegyes vidékekre jellemző módon – a dimbekdombok között néha feltűnik egy ház, amit csak legelő meg dzsungel vesz körül. Aztán megint kilométereken keresztül semmi a világon, csak a vadon.

Körbejártuk a látványosságot, kicsit ücsörögtünk, majd visszakapaszkodtunk a parkolóhoz és hazafelé vettük az irányt. Ekkor vagy jó 20 másodpercig esett az eső, de aztán ez annyira komolytalan volt, hogy el is állt, mi meg párolódtunk tovább a kocsiban. Az út hazafelé is inkább fárasztó volt, mint eseménydús, szépen hazakaptattunk, jól kifáradva. A CBD-től 92 kilométerre északra várt már bennünket az „Auckland welcomes you!” tábla, ekkor már közel voltunk. Elhajtottunk egy teljesen elmebeteg facilitás mellet, a város határában valaki kieszelte, hogy fedett, havas tobogánpályát kell építeni és meg is csinálta. Úgy hívják, hogy snowplanet.
Lehet síelni, snowboardozni, tobogánozni a -5ben, kinn meg 30 fok van… Tudom, hogy van ilyen Dubaiban, de az azért nem a realitások világa…

Gyönyörű napunk volt, odafelé Eszter aludt a kocsiban egy nagyot, visszafelé meg egy kicsit 🙂

kirándulóidő