Bölcsi projekt – negyedik

Kilend körül értünk be a javító-nevelőbe, a smasszerek már terelgették a kis számkivetetteket fel és alá, a legváltozatosabb egrecíroztatásnak kitéve őket, hát nem csoda, ha a gyerekek meghülyülnek, nem lehet parancsra pisilni meg kezet mosni.

Az én kis porontyom is addig volt bátor, míg oda nem értünk ott benn már nem volt nagy legény (nem is lehetne) egyből piócává változott és csimpaszkodni kezdett. Egy darabig magyaráztam neki, hogy mi van, meg a smasszerok is igyekeztek leválasztani, magukban jót röhögve az ezredik apukán, akinek a szíve hangos vroámm hanggal hasdt meg a krokodilkönnyektől.

Végül is másfél liter könny és 7 deci takony kiválasztása után sikerült lefejteni magamról a kisdedet, és pánikszerűen elhagyni a helyet, bár fülemben még sokáig szólt a gyermeksírás. Szívtelen dögként, fittyet hányva a kiszolgáltatott ded szenvedéseire, kacagva hatoltam be a barkácsboltba csavarhúzót venni, mert semmit sem tudok megoldani, amit ilyen alapvető eszközökkel fél perc lenne. Persze hoztam magammal a zátonylakó léthez az évtizednél is régebben magamnál hordott svejci bicskámat, amit anyukámtól kaptam, itt is számtalanszor kihúzott a csávából, de akkor is, kellett csavarhúzó, na, mit magyarázkodok?

Fél háromra mentem megmenteni a leszármazottat, lelki szemeim előtt már felderengett, hogy a gyeremekpszichiáterek autói és a gyámügy által kirendelt rendőrautók között csendesen tolakszik a szippantós, ami az épület alól fogja majd kiszipákoni a könnyáradatot, a gyerek egész életében gyűlölni fog, hogy ilyen szörnyűségekre kényszerítem (mármint, hogy egész nap játszani kell más gyerekekkel) és majd felváltva járunk kineziológushoz (pedig nincs is kutyánk, khm) meg díványoshoz és egymást okoljuk minden bajunkért.

Ezzel szemben egyszem leánygyeremekemet egy aprócska asztalnál leltem, ahol önfeledten zsírkrétázott más elítéltekkel karöltve. Amikor meglátott úgy tett, mintha örülne nekem, megmutatt mit rajzolt (cicát) és még a kék nyulat is elengedte ami ugyan akadályozta a rajzolásban, de ragaszkodott hozzá. Kicsit még tébláboltunk, majd szedelőcködtünk és pár pikáns, kétértelmű vicc elsütése után (na jó, ezt nem a gyerek csinálta) otthagytuk a kiképzőtábort.

Nem tudunk túljutni a dilemmán, hogy a bölcsit szeretjük, akarunk menni holnap is, a gyerekeket szeretjük, akarunk velük aludni holnap is, ellenben hisztirohamot kapunk, ha ott kell maradni. Lehet, hogy a bölcsi egy önmagából kifordult tér-idő szingularitás, amely mőbiusz-szalag módjára tekeredik az univerzum szövetében, áthatolva – és egyben elkerülve – a józan ész dimenzióit, tehát messziről, amíg a lábunkat be nem tesszük, addig a bölcsi jó hely, de odabentről nézve könnyfakasztó érzemény. Sose fog kiderülni.

Holnap rádobok még fél órát a ketrecharcra, az élet küzdelem, kezicsókolom, mit kényeskedik, mint egy gyerek, már két és fél éves, igazán viselhetné felnőtt módra a csapásokat. Aztán persze mosolyban gazdag hétvége és utána a hétfő-pánik, amit minden gyakorló szülő ismer, aki szintén közösségben kínoztatja a génkészletet, egy hétvége anyuapuval, utána megint a sivár, kietlen, ingerszegény bölcsi, ahol csak 20 magakorabeli van és alig 5-6 fiatal rabszolga törődik velük, meg hetvenezerféle játék meg kaja. 

.