Bölcsi projekt – hetedik

Reggel volt egy kis sipákolás, hogy nem akar menni a bölcsibe be, de ez gyorsan elmúlt és a kocsiban már azt fejtegette az én kislányom, hogy majd ő játszik a gyerekekkel. Nem vagyok semmi jónak elrontója, úgyhogy bementünk, akkor már nem volt semmi kifogás, egyből berombolt a többi kistermetű közé és ment ki a teraszra.

Meghatottságról és könnyes búcsúkról nem tudok beszámolni, kaptam egy puszit szánalomból (mégis elvittem odáig, hát örüljek) meg egy integetést és már ki is voltam rúgva. Az építős játékra rá se nézhettem, már kívűl is kerültem, ami, mint tudjuk, tágasabb. Pedig most kifigyeltem, hogy van egy klassz másik, amin fogaskerekek is vannak, tök jó T.I.M.-et tudnák csinálni belőle…

A mosoda előtt, amíg vártam, hogy a ruhabevizező majd kiszárító processzus leteljen, szundítottam egyet a kocsiban, hazahoztam a cuccot, és háromra mentem karonülő gyeremekemet megmenteni a kényszermunkatáborból.

Az épület gyanúsan csendes volt, fel is homályosított pár lézengő ritter, hogy a kölkek odatúl vannak a szomszédban, ugrálni mentek falkában. Ezt nem tudtam mire vélni, de az ütődött apukát felhomályosította a konyhanéni, kézenfogott és kivitt az utcára. Szemben (három méterre a bölcsi bejárattól) ugyanis van egy parókia ahol a legelvetemültebb, legsötétebb szeánszokat tartják a környüllakó helóták, nem átallanak isten háza mellett kismamajógát és daloskörbe járást meg jótékonysági használtkönyvárulást gyakorolni, akár fényes nappal is. Emellett, mivel van adekvát helység a célra, ide hordják át át a csöppeket is, hogy tornázzanak meg ugrándozzanak meg ki tudja még miket műveljenek.

Éppen jöttek kifelé, kislányom egy másik, megsaccolhatatlan eredetű kiscsajjal kézenfogva, fülig érő szájjal, topogott le a lépcsőn, mezítláb. Önmagában engem nem zavar a mezítláb (bár én már öregnek érzem magam ahhoz, hogy 14 fokban mezítlábazzak), de legalább most már tudom, hogy már kiskorban elkezdik a talpon a rinocéroszbőr kialakítását, amikor a szülők nem látják. Nyilván a kiwi szülők kaján kárörömmel íratják be a bölcsibe a leszármazottaikat, kapják csak meg azok is, amit a szülők kiskorukban, de nekem nem volt meg az indíttatás. No, de sebaj, a gyereket is csak annyiban zavarta, hogy amikor meglátott odajött és aszonta, hogy „a néni elvette a zoknimat” és addig nem is nyugodott meg, amíg meg nem lelte a bölcsinénik aljas összeesküvésével elrejtett lábtyűket a saját gumicsizmájában. Gondolom, majd nem kell a gumicselló, ha a rendes, kiwimade, teflon-kerámia védőréteg a lábikóján kialakul és akkor mehet izzó üvegcserepekenpogózós buliba is.

Semmi hiszti, alvás-evés-játszás, bájbájmondás, eljövés. Még elszaladtunk a bótba anyunak virágot venni, mert ma van a házassági évfordulónk, majd hazajöttünk, ahol a gyermek meglepett egy hangos gúdmóninggal. (szerencsésebbek erről már tudnak) Igazából szerintem még nem annyira tudja mikor kell ezt mondani, de majd holnap kigyakoroljuk reggel. 

Szóval azt hiszem, hogy ez a bölcsi dolog befogadódott, már nehezebb kihozni a kölket, mint bevinni, úgyhogy most vagy megtanul angolul rendesen vagy a bölcsi magyarul, nekem édesmindegy, de legalább van mivel foglalkozniuk napközben.