Flottamenedzsment

A járműflottánk az itteni magyar átlaghoz képest meglehetősen szerény, és ha minden jól megy, akkor ez tovább szerényedik egy hét múlva. Azon olvasók, akik már fejjellefele korunkban is követték az eseményeket, azok tudják, hogy megérkezésünk után nem sokkal szert tettünk egy csudálatos nissan bluebirdre, szóra sem érdemes összegért.

Aztán ez szuperül működött vagy fél évig, amikor is az elbetegülés jeleit kezdte mutatni. Konkrétan megállt szegény, mint a szívverés, és hát, hálátlan kutyák vagyunk, tudom, c-vágányra is került. Csak álldogált az utcában, eső verte, nap szítta, mi pedig muslincagyűjtő vigyorral száguldoztunk a mazdával és már egy ideje a birkatipróval is.

Mivel lejárt szegény nissan műszakija, meg lassan a regisztráció is, eljött az ideje egy fontos döntés meghozásának. Gyors fejszámolás után kiderült, hogy egy buznyákot nem érdemes már rákölteni, pedig nem egyet kéne, hanemsőt. Ígyaztán egy napsütéses délután körbefényképeztem és feltettem a trademe-re, hogy vigye aki akarja. 99 dollárért raktam ki és már 115nél jár a licit! Nó rizörv.

Itt kezdődött a mai napi flottamenedzselős börleszkünk, többes számban, mert Csanádot is áthívtam, hogy mentsük meg a nissant, hozzuk elvihetős állapotba, hogy a jövő pénteken lejáró aukció nyertese mielőbb eltakaríthassa szegény autót az utcából. 

A projekt két fő célkitűzést tartalmazott, az egyik, hogy vegyük le a bal első kereket, hogy elvihessük a kútra felfújatni, mert ellapult szegény, a másik pedig, hogy valahogy kényszerítsük rá a motort, hogy a nem is olyan triviális logisztikai kihívással szembenézzen, mégpedig azzal, hogy az üzemanyag, a levegő és a szikra nagyjából egyszerre kerüljön a dugattyúk fölé. Csanád hozott bikakábelt, hogy be tudjuk indítani, de ez nagyon nem akaródzott a jószágnak, a saját akkujában pedig egy pikoerg se maradt. 

A kerék komoly kihívásnak bizonyult, a csavarok meglehetősen berozsdáltak, úgyhogy ugráltam a kerékkulcson, mint egy őzgida az erdőben, végül azért sikerült (sűrű kvanyázások közepette) lerugdosni őket annyira, hogy meglazuljanak. Na ekkor derült ki, hogy nem sok emelő van a nissanban. Legott elszaladtam a mazda emelőjéért, ami komplett és kék (nemhiába került a mazda háromszáz dollárral többe, mint a nissan), ellenben egy rozsdahalom az egész, tán sose volt használva. Gyönyörű, csak éppen tekerni nem tudtuk, ami gyakorlatilag kizárja az emelést. Jíhá. Elugrottunk wd40-ért, hogy majd az segít. Hát izé… (az emelőt amúgy is zsírozni kéne)

Csanád terranójában van emelő, nagyon pipec darab, csak éppen a terrano és a bluebird eltérő testalkatából kifolyólag, a terepjáró emelője nem fért a kocsi alá. Itt jött a képbe Márk pajtásunk, akinek kis piros kocsija van, abban pedig egy színaranyszínű emelőcsoda. Hívtuk, jött, emeltünk, a boldogság eluralkodott az utcán. (kösz Markó!) Ekkor már sűrűn röhögtünk a gyerekkorunkból felderengő lakótelepi életképeken, ahol a gépjárműtulajdonosok a hétvégéjüket a keleti blokk autócsodái alatt/mellett/ban/ben töltötték szorgos babrálással és észosztással. 

Egy szó, mint száz, megemeltük a kocsit, lerugdaltuk róla a kereket, azt bedobtuk az isuzuba, el a kútra, ott felfújtuk a kompreccorral, majd vissza, felszereltük meghúztuk a csavarokat, leeresztettük az emelőt, és már készen is álltunk, hogy életet leheljünk a járgányba.

Először is rákötöztük a bikakábellel az isuzut sorosan, de jó negyed óra villanyevészet után se volt képes átforgatni a motort, csak nyögött. Hagytuk még, és egy kis idő után be is indult, a kipufogóból távozó hogyismondjamról szó se essen. Amíg rá volt kötve az isuzu akkujára, addig nagyon szépen ketyegett, de ahogy levettük a bikakábelt, megállt a motor, mint a szög. Egy jó fél órát kellett nyegtetni, mire összeszedte magát annyira, hogy saját erejéből is képes volt annyi villanyt csinálni szegénke, hogy jusson a gyertyákhoz belőle.

Na itt kezdődött a móka, hiszen micsinál az egyszeri dolgozó, akinek van benzingje, ketyegő motorja és lejárt műszakija? Nekivág a nagyvilágnak, hiszen egyrészt le kell robbasztani a féktárcsákról a rágyógyult vastag rozsdát, másrészt, ha megyen az autó, akkor tőtti is az áramdobozt, csak kerülünk egyet és lesz csomó villany és már mehet is az újt tulajhoz, peckesen.

Átugrottunk takapunára, ahol az autó csendeskén berregett, majd anélkül, hogy bárki megérintette volna, leállt. Ufók, poltergeist, érzékelésen túli érzékelés, szellem a gépben, izé. Alapos oknyomozásunk és kérlelhetetlen erejű vaslogikánk eltéphetetlen lánca segítségével kieszeltük, hogy az volt a baj, hogy járni ugyan járt a motor, csak az akku nem vesz fel töltést és amikor a víz elérte azt a hőfokot, ahol bekapcsol a hűtőventillátor, akkor a járgány elektromos rendszere összeomlott. Igen, a két db hűtőventi villanyos motorral megyen, brávó. (persze múlt nyáron az volt a baj, hogy nem mentek a ventik, akkor vettem is bele biztosítékot, hogy menjenek, höhh)

Ekkor újabb autó került a képbe, Csanád bighornja, arról megint bebikáztuk a kocsit, ami meleg motorral sem indult újra magától sohatöbbé, úgyhogy más megoldást kerestünk. Egy öreg, de mégis jobban működő akkut tettünk bele a kis nissanba, ami már vett is fel töltést, szóval saját lábán hazajött a kocsi, és most arra vár, hogy a lusta gazdája kitakarítsa kicsit, hogy mégis egy tisztát bontson el majd az új tulaj. 

szereplők (feltűnésük sorrendjében)

• szürke felhők
• én
• Csanád
• nissan bluebird
• a mazda emelője
• terrano emelője
• Márk
• honda civic
• honda emelője
• isuzu wizard
• isuzu bighorn
• terrano régi akksija