Hollandok Új-Zélandon

A hollandok elválaszthatatlanok a sziget történetétől, az első európai, aki megpillantotta az ország partjait, holland volt, név szerint Abel Tasman. 1642-ben a Holland Kelet-Indiai Társaság jávai telepéről indulva, két hajóval vágott neki a déli tengerek felfedezésének, ahol további terjeszkedési lehetőség után kutatott a Társaság számára.

Abel Janszoon Tasman ( James Ingram McDonald festménye)

December 13-án látta meg először a Déli Alpok csúcsait, nagyjából Okarito magasságában. Naplójába annyit jegyzett, hogy „groot hooch verheven landt” – vagyis hatalmas, kiemelkedő föld. A partvonal feltérképezése után horgonyt vetett a mai Golden Bay területén. Sajnos a helyi őslakosok nem voltak túlzottan nyitottak a holland kultúrára, így a legénység 4 tagja sajnálatos módon életét vesztítette a  Ngāti Tūmatakōkiri  törzzsel  rendezett nézeteltérések során. Tasman hajója felszedte a horgonyt, a területet Murderers Bay-nek nevezte el (gyilkosok öble).

Tasman két hajója a Zeehaen és Heemskerck

A hollandiai, partmenti Zeeland tartomány után, a szigetet Nieuw Zeeland-nak keresztelte, amely név azóta is, megmaradt angol formában. Háromszáz évvel az első látogatás után, az első helyet, ahol Tasman horgonyt vetett, Abel Tasman National Parknak hívják, de az ő nevét viseli a Tasmán tenger, a Tasman Gleccser, és persze a szomszédos Tasmánia, amely Ausztrália része.

Az első holland telepesek az 1840-es években érkeztek, jobbára valami tengerhez vagy hajózással közeli szaktudással voltak hasznára az európai eredetű lakosságnak, de számuk még az 1860-as aranyláz idején sem emelkedett számottevően. Az 1874-es népszámlálás a háromszázezerből mindössze 127 olyan személyt jegyzett fel, akik magukat hollandiai születésűnek vallták, közülük is csak 15 volt nő.

Az első betelepüléskor érkező hollandok között volt a máig híres Petrus van der Velden, aki tájképeket festett, és Julius Vogel, aki az aranyláz után miniszterelnök lett, az ő édesapja is holland volt. Hollandok, akik öregbítették a nemzet hírnevét, például Wellington első rabbija, Herman van Staveren, vagy a Mill Hill Father katolikus misszió misszionáriusai, akik között szép számmal voltak hollandok, sokat tettek a letelepülők közösségeinek formálásaban és az őslakosok megtérítéséért.

Herman van Staveren rabbi

Annak ellenére, hogy a holland bevándorlás csak a huszadik század első felében vált jelentőssé, a már korábban érkezettek sem tétlenkedtek. Gerrit van Asch 1880-ban érkezett Christchurchbe és megalapította a világ első, teljesen államilag finanszírozott iskoláját a siketek számára. Unokája Piet az új-zélandi aviatika és a légi térképészet úttörője volt, jelenleg pedig egy extrémsport üzlet és egy borászat viseli a van Asch nevet.

Petrus van der Velden

Az 1920-as években az európai népesség növekedése lelassult, köszönhetően a gazdasági nehézségeknek, és a gyerekszülések alacsony számának, a kormányzatnak sürgősen friss betelepülőkre volt szüksége, hogy a társadalom és a gazdaság fejlődése ne álljon meg. Nehezített a dolgot, hogy a bevándorlás forrásaként szinte kizárólag az angolszász és protestáns területeket tartották elfogadhatónak, annyira, hogy brit születésű bevándorlóknak még anyagi segítséget is nyújtottak, és minden szempontból előnyben részesítették őket azokkal szemben akik Európa más vidékeiről érkeztek. Egy 1938-as vizsgálat feltárta, hogy sem ez a támogatás nem kielégítő, sem pedig az angolszászok prioritizálása nem vezet eredményre, a kormányzatnak be kell fogadnia a máshonnan bevándorolni vágyókat.

Hollandia vált a lehetőségek szerint legjobb forrássá, egy kortárs vélemény szerint a hollandok „jó germán génekkel rendelkeznek, a politika nélkül”, Hága pedig örömmel asszisztált ezen törekvésekhez. Így 1939-ben öt kiemelkedő szaktudású ács és asztalos érkezett a zátonyra. Az akkori leírások szerint „jóféle, jó felépítésű, képzett emberek” voltak. Az ő letelepedésük kedvező tapasztalatai alapozták meg a háború utáni holland bevándorlást.

A második világháború után a betelepülők kis csoportjai érkeztek, főleg az anyaországból és a Holland Keletindiákról, amit ma Indonéziának hívnak. Ezek az első csoportok csináltak helyet a komolyabb méretű bevándorlásnak. Holland Keletindia függetlenségével negyedmillió holland keresett új hazát, ehhez jött a háború utáni Hollandia, amely a német megszállás és a háborús következmények miatt éppen az újjáépítéssel volt elfoglalva, gazdasági nehézségek, lakhatási nehézségek és a megugró számú gyeremekszületések miatt a lakosság harmada fontolgatta az elvándorlást.

1945 és 1949 között a felszabaduló Indonéziából 500 körüli bevándorló érkezett, ők belefértek az ország „csak fehéreket” poliszijébe, de sok már hollandiában született hoppon maradt, mert volt egy jávai ükmamájuk. Délkeletázsiából főleg kiszolgált katonák, telepesek érkeztek.

1950-ben Új-Zéland a súlyos munkaerőhiányt úgy kívánta legyőzni, hogy válogatott bevándorlókat igényelt Hágától, 2000 képzett munkás formájában. Ezek között főleg ácsok, asztalosok, mezőgazdasági munkások és gyári munkások voltak, akikre azonnal szüksége volt a gazdaságnak. Mielőtt októberben az államok megállapodtak volna egymással, 55 munkás érkezett a holland tejigazdaságokból, ők repülővel érkeztek és azonnal munkába is álltak. A többi jelentkező alapos elbírálás után kapott vagy nem kapott lehetőséget, hogy idejöjjön, az elbírálás kizárólag a szakmai tudásra vonatkozott, de nyitva állt a lehetőség azoknak, akik a saját költségükre akartak idejönni. A háborút követő holland bevándorlási hullám mintegy negyede szervezett formában érkezett a szigetre.

1950

Ez az első hullám jobbára 25 év körüli, egyedülálló fériakból állt, akik alsóközéposztálybeli, kétkezi munkások voltak, főleg Hollandia nyugati részéről, és csak egy kis részük volt mezőgazdasági munkás. A holland egyházak erősen reklámozták a kivándorlást, ez meg is látszott azon, hogy a megérkezők jó fele római katolikus volt, akik pénzzé tették mindenüket, megvették a hajójegyüket, hogy öt hét alatt, zsúfolt fedélközi tömegszálláson, idehajózzanak. A bevándorlás nagy hulláma 1954 végére kezdett lecsengeni, ahogy a Holland gazdaság kezdett helyreállni és az otthoni viszonyok rendeződni. Az 1968-as népszámláláson 28366 ember vallotta, hogy holland felségterületen született, így akkor ez volt a legnagyobb nem-brit bevándorló közösség. Közülük 23000 le is telepedett a szigeten.

1951

Miután megérkeztek, a bevándorlók szembesültek azzal, hogy hollandságukra nem tart igényt a jobbára brit gyökerű közösség, és erős elvárás volt velük szemben, hogy beolvadjanak a helyi közösségekbe, fevéve a brit szokásokat és értékrendet. Ahogy az „idegenek” ideérkeztek, a hatóság ujjlenyomatot vett tőlük és kötelezte őket, hogy azonosító iratokat hordjanak magukkal. Ez sok hollandban a német megszállást idézte és a támogatott bevándorlók ráadásul nem is vállalhattak szabadon munkát, hanem kijelölték őket feldatokra, közben táborokban kellett lakniuk a munkavégzés (vasútépítés, útépítés) közelében. A hatóság gondoskodott arról, hogy ne tudjanak kis lakóközösségeket létrehozni, attól tartva, hogy így nem fognak beilleszkedni, hanem „kis-hollandiát” csinálnak maguknak.

1952

Ezek az elsők elég jól boldogultak, a határtalan mezők, állattartás, tejtermelés és a kemény munka nem volt idegen tőlük. Az asszonyokat jobban megviselte a honvágy és a megszokott holland életvitel hiánya, és bár igyekeztek szoros közösségeket kialakítani, de mégsem érzeték magukat otthonosan. Ezek a kisközösségek jobbára egyben is maradtak sokáig, az ilyenbe beleszokók csaknem a fele később sem hagyta el megbízható társait, a többiek viszont szétszóródtak az egész országban. Egy rendelet miatt ezrek mondtak le kényszerűségből holland állampolgárságukról, hogy kiwikké váljanak, de sokan visszautasították ezt, úgy vélve, hogy másodrendű állampogárságot kapnak csupán. Elég kemény megkötések voltak velük szemben, ami ellen folyamatosan lázadoztak, de csak 1960-ban módosították a rendeletet, amely után a holland születésű bevándorlóknak csupán a negyede mondott le a holland- és vette fel a kiwi állampolgárságot. Végeredményben az ide érkező bevándorlók mintegy kétharmada letelepedett és zátonylakóként folytatta életét.

1953

Az ötvenes években érkező hollandokból lett az „elveszett generáció”, otthon a háború alatt a németek, itt a britek nem hagyták, hogy a nemzeti hagyományaikat megőrizzék, azt is mondogatták, hogy „túl jól beilleszkedtek”. A később jövők erősebben kötődtek saját hagyományaikhoz és gyökereikhez, ők csinálták a Holland Klubokat, ahol megtartották a nemzeti ünnepeiket, és megélték hagyományaikat. (mint a Sinterklaas) Sokan azonban nem vettek részt ezekben a mozgásokban, sőt már hollandul sem beszéltek. Ennek következtében egy 1984-es felmérésben olvashatjuk: „a hollandok fele sosem járt Holland Klubban vagy nagyon ritkán, sosem hallgat holland rádióadást. 80%-uk sosem olvas holland lapokat. A holland bevándolók leszármazottai kevésbé beszélik szüleik anyanyelvét, mint más etnikai közösségekben tapasztalható”.

Ons Dorp, 1984

Ahogy az évtizedek munkájával az első bevándorlók egyre jobb anyagi helyzetbe kerültek, megnőtt az igényük a kulturális gyökereik iránt. Ennek nagy lökést adott az 1992-ben tartott Tasman Év, a nyelv előtérbe került, sokan Hollandiába látogattak és létrehoztak egy holland nyugdíjasfalut is (Ons Dorp) 1984-ben Hendersonban. Ahogy a nyelv újra előkerült, kiderült, hogy ez a legerősebb kapocs a gyökerekhez, sok bevándorló és leszármazottaik kezdtek hollandul tanulni, holland rádiadásokat hallgatni.

Kees Meeuws, az All Black játékosa

A hollandok keze nyoma nem csak az ország elnevezésében maradandó, számtalan dolgot köszönhet a kiwi életmód a hollandok által importált Európai szokásoknak. Wellington kávézós légköre Suzy van der Kwas-nak köszönhető, aki társaival a kávézókultúrát hozta, egy Otto Groen nevű vendéglős pedig a szigorú alkoholfogyasztási törvény ellenére bort szolgált fel az éttermében a különböző fogásokhoz (ami Európában hétköznapi dolog volt), így az ő étterme, az aucklandi The Gourmet lett az első az országban, amely jogot szerzett az alkoholárusításra.

Suzy’s Coffee Lounge, Wellington, 1960

A Vogel’s kenyér, a Van Camp csokoládé vagy a Verkers szalámi ma is szerves részei a kiwi mindennapoknak. A népszerű lockwood házakat is eredetileg két holland bevándorló eszelte ki, ma Új-Zéland legnagyobb házépítőcége, évi tízezres nagyságrendben értékesít házakat bel- és külföldön. A Fríz tehenek tartási kultúráját vagy a tulipántermesztést is ők hozták az országba, mókás, hogy ma Új-Zéland tulipánhagyma exportőr, egyik legnagyobb vevője hollandia.

hollnad gyerekek és exportra termelt tulipán Tapanuin

Mára a holland bevándorlás marginális, elsősorban azért, mert a hollandok nem kényszerülnek gazdasági okokból más területeken próbálkozni, a helyi hollandok nagyrésze is a középosztályban éldegél, évente mintegy ötszáz holland érkezik. A 2006-os népszámláláson 22101 ember vallotta magát holland születésűnek és 28461 hollandnak. Az utóbbi, mozgalmas ötven év után kb. százezer lakosnak csöregdezik az ereiben részben holland vér.

szélmalom másolat Foxtonban, 2003

.