SheepWorld

Új-Zéland méltán híres a birkáiról, amikkel az ember általában csak tányéron és az útmenti tájkép bázikus elemeként találkozik. Ámde a birkászat nem olyan könnyű meló, rendesen csak hosszú évek alatt, kemény munkával megszerezett tapasztalattal lehet csinálni.

Az egyesült magyar anyákkal (EMA) elmentünk kirándulni a birkászat demonstrációs fellegárába, a SheepWorld nevű műintézetbe, amely direkt abból a célból létesült, hogy megismertesse az ágazatot a turistákkal. Aucklandtól kb 60km-re északra egy volt farmon alakítottak ki mindenféle szükséges facilitást és kávézót.  Erről majd a végén mondok valamit.

Maga a farm már elég régóta megvan, eredetileg 1850-ben egy angliából érkezett, házaspár George és Agnes Bowman telepedett itt le, miután az Ida-Zeigla nevű vitorláson áthajózták az óceánt. Tulajdonképpen eleinte a Waikato régióban akartak letelepedni, de a földtulajdonért zajló, khm, konfliktusok felzavarták őket a Dome Valley-ig, ahol jelenleg is működik amit akkor megalapítottak.

Először is építettek maguknak egy kis házikót, amely azóta is áll, ebben nevelték fel öt gyermeküket, miközben a Bowman Block területéről irtották a dzsungelt. A birtokon hatalmas kauri fák álltak, ezeket szinte mind kidöntötték és épületfának használták fel. Érdekességképpen, egy szál fából fel tudtak építeni két komplett házat, berendezéssel, úgyhogy most dőljünk hátra és képzeljük el, hogy mekkora meló lehetett  kézi erővel kidönteni és feldolgozni az óriási kaurikat. A terület egybként huszon kilométerre van a szintén vérrel-verejtékkel betelepült Puhoi faluhoz, amiről már írtam korábban. A Bowman leszármazottak mai napig a környéken laknak, földjeik határosak a SheepWorld területével.

A Warkworth-t övező területek mozgalmas múltjáról már írtam a Puhoi-os posztban, ott is megemlítettem, hogy ide északra tulajdonképpen nem is vezetett út, a Mahurangi folyón közlekedtek Aucklanddal akik akartak, egészen sokáig, eközben csak az old North Road nevű csapást járták ki maguknak. Nagyjából 1925-ig ez volt minden lehetőség, ekkorra a gazdasági érdekek is szükségessé tették valamiféle megbízható útféle megépítését. A régi North Road nyomai ma is látszanak, átvezetnek a SheepWorld területén, az új North Road viszont már nem látszik, annak a helyén van a State Highway 1, az autópálya  pedig lassan közeledik Auckland felől, a gyorsforgalmi út bővítése nyomokban alagutakat tartalmaz.

Maga a SheepWorld hivatalosan 1987-ben nyílt meg a tulajdonosa szintén brit, az akkori miniszterelnök, Sir Robert Muldoon nyitotta meg, azóta százezerszámra fogadott látogatókat, ismeretterjesztő műsorokban segédkezik, újságcikkekben népszerűsíti a birkatartást, környezetvédelmet, őrzi és tanítja a szakmai hagyományokat.

A szakma pedig igen macerás, pedig látszólag csak ki kell hajtani a birkát a legelőre, és ezzel a nagyját le is tudtuk. Hát egy frászt. Egy körülbelül egyórás előadásban összefoglalták, hogy mi-merre, hogyan kell a birkát terelni, hogyan lenyírni, mi van a gyapjúval, és egyáltalán. Ezután a jóember – bizonyos Ross – lenyírt nekünk egy demonstrációs birkát, közben megismertetett a szakmai fogásokkal, hibákkal és sokkoló versenyeredményekkel.

Ezt megelőzően bemutatta, hogy hogyan működik a birkaterelés kutyákkal. Lenyűgöző volt, ahogy a kupac birka jött-ment, ahogy az ember akarta és ehhez csak halk parancsokra vagy rövid sípjelekre volt szükség. Először egy nagyon fiatal kutya dolgozott, majd őt követően egy tapasztalt vérprofi eb menedzselte a jószágokat, még nekünk outsidereknek is jól látszott, hogy mennyivel gördülékenyebben és gyorsabban megy minden. A kutyusok pár hetes korukban már kezdenek tanulni terelni, többféle funkciójú kutya van, van akinek a hangja többszáz méterről már hallatszik és van aki gyors, mint a villám, úgy keríti a szaladó pulóvert, hogy egyszerre itt is van, meg ott is.



Sheep management - beginner from Pappito on Vimeo.

Ezután jött a birkanyírás bemutatása, amely kicsit furán néz ki, de a birkának tényleg nem fáj, inkább csak ijedt az állat, amíg vágják, különösen akkor, amikor egy nap többezer birkáról szedik le a gyapjút. Magával a birkanyírással inkább csak gazdasági magatartásként vagy adórendszerrel kapcsolatban voltak elképzeléseim, de most már láttam is ilyet. Mivel a birkanyírót darabra fizetik, mindenki hamar megtanul gyorsan és pontosan dolgozni, egy igazi profi körülbelül 35 mozdulattal fosztja meg a bundájától az áldozatot, mozdulatonként jó egy másodpercet szánva a dologra. Eközben tartja az állatot, forgatja, kifeszíti a bőrét, ahol kell, hogy meg ne sérüljön, kezeli a nyírógépet és vigyáz a saját lábára.



Sheep management - pro from Pappito on Vimeo.

Az ő keze alá dolgozik a woolman (pardon, ma már wool manager) aki a lehullott gyapjút válogatja, mert az egyes részekről leszedett szőr eltér a többitől, tehát nem kerülhet egy helyre, mert más az ára, másképpen dolgozzák fel utána, szóval oda kell figyelni. Amikor szezon van, akkor négy nyírónak kettő válogatja a gyapjút, így haladós a munka. Egy bárányról körülbelül 3 kg szőr jön le, függően attól, hogy mennyire hagyják megnőni és ki vásárolja fel majd a holmit, vagyis milyen célra kell a gyapjú.

Nem véletlen, hogy Új-Zéland világelső a birkanyíróversenyeken, szinte minden rekordot kiwik tartanak, leszámítva a merinók nyírását, mert ahhoz az ausztrálok értenek. Maga a verseny nem bonyolult, darabra megy és időre, de természetesen különbözik az anyajuh és a hímbárány kopasztása, vannak csapatversenyek is. A jelenlegi bajnok (strongwool ewe, 8 óra alatt) Jimmy Clarke, aki egymaga 560 bárányt hámozott meg idén januárban, a kilenc órás rekordot egy Rod Sutton nevű kiwi tartja, aki ennyi idő alatt 721 nőstényt nyírt meg. Nem is lenne igazi, ha nem lenne 24 órás rekord, egy jótékonysági célú birkanyírómaratoton 1988-ban, Warkworthban Alan MacDonald és Keith Wilson 2220 birkát nyírt meg.



Sheep shearing, Sheepworld, NZ from Pappito on Vimeo.


Ha valaki indulni kíván, lesz kedves minősíttetni magát a World Sheep Shearing Records Committee-vel, elérhetőséget talál a Shearingworld amúgy rettenetesen igénytelen honlapján.

Ezután etettünk cumisüvegből kisbirkákat, akik elképesztően idióták voltak és nagyon aranyosak és úgy ettek, mintha még sosem csináltak volna ilyesmit. Majd sétáltunk egy nagyot a farmon, ahol volt mindenféle egyéb jószák, alpakka, kacsa, őzike, pónik meg persze további birkák. Meg játszótér meg ismeretterjesztő sétaösvény meg kis tó angolnákkal, ahol meg lehet tanulni, hogy kik laknak még a tóban az angolnák mellett. Természetesen ezt nem úgy, hogy kapsz egy tájékoztató táblát, hanem úgy, hogy kapsz egy merítőhálót, szedd ki a jószágot a vízből, tedd bele egy lavórba és nézd meg ki van kivel. Az egész környezet idilli volt, zöld dombok, azúrkék ég és birkaszar, amíg a szem ellát, a virágos réten.

Remek kirándulás volt, nagyon élveztük, leszámítva egyetlen apró incidenst, ami roppantul emlékeztetett a puhoi tapasztalatokra. Ez pedig a vasárnapi vendéglátás, ami, hát hogy mondjam, nem túlzottan gördülékeny. Negyed tizenegykor futottunk be, kábé öt perccel később próbltam rendelni egy kávét a nénitől, aki roppant bizi volt, és elmagyarázta, hogy most nem tud velem foglalkozni, mert 6 (igen, hat) kávét rendeltek egyszerre és értsem meg. A hat kávé után szintén próbáltam, de akkor valami más havária volt, és ez addig ismétlődött, amíg már csak 10 perc volt a 11-órás kezdetű birkasó kezdetéig, amikor már kicsit morcosabban néztem, miután fél órán keresztül próbáltam rendelni egy kávét magamnak meg a nejnek. Ekkor végre sikerült megszülni a két innyadékot, ami mellé felhívták a figyelmemem, hogy mivel mindjárt 11, jobb lenne papírpohárban kérnem, mert lekéssük a sót. Úgyhogy papírpohárból szipákoltuk a kávét, – itt kell megyjegyeznem, hogy nem hagyta néni, hogy kifizessem – miközben próbáltunk változatos képrögzítési eljárásokkal foglalatoskodni, gyermeket gardírozni és még élvezni is a műsort. Ez persze csak szőrszálhasogatás, nem kell komolyan venni. Köszönjük az egyesül magyar anyáknak a kirándulást!