Kirándulás – észak, második nap

Opuában a reggel szemerkélő esővel fogadott bennünket, és bár az ég tisztulni látszott, azért nem volt az a harsány napsütés. Reménykedve, hogy süt ránk a nap, összepakoltunk és útra keltünk.

Csak azért nem írtam, hogy útra keltünk tovább észak felé, mert először még nem északra, hanem visszafelé, Kawakawába gurultunk. Kawakawa teljesen jelentéktelen bányavárosként tengette egészen addig míg a bánya is bezárt, ettől fogva csatlakozott az ország számos teljesen jelentéktelen településéhez.

Az egyéb jelentéktelen és érdektelen településekkel ellentétben, Kawakawára rámosolygott a szerencse, itt vásárolt ugyanis kis birtokot a tájba beleszerlmesedő művész, Friedrich Stowasser, akit az egész világ csak Friedensreich Regentag Dunkelbunt Hundertwasserként ismer. A festő, építész és filozófus 1975-ben költözött ide, a bányászmúltú farmerek közé és bátran állíthatjuk, hogy az ezerháromszáz lelket számláló falu ma is ebből él, többek között itt tervezte meg a Koru-zászlót is. A művész sajnos 2000-ben elhunyt a Queen Elisabet II. nevű hajón, nem messze Új-Zéland partjaitól, a faluhoz közeli birtokon temették el.

A falu attrakciója az 1999-ben felépült nyilvános vécé, amelynek terveit Hundertwasser alkotta, közösségi munkában épült fel, a csempéket a környék iskolásai készítették és az ablakokat helyettesítő öreg palackokat is a helyi erők gyűjtötték össze a környező településeken. Nagyon fura kontraszt az amúgy teljesen közönséges kis faluban ez a kerámiaőrület, nagyon érdekes élmény volt felfedezni egy-egy apró részletet, no és pisilni is kellemes volt benne.

Innen Paihiába mentünk, ami népszerű nyaralóhely, igen kellemes klímával, lágy tengervízzel, az öbölben kis szigetek sokaságával, amitől teljesen egyedi módon gyönyörű látnivalóvá válik. Itt csak beszereztünk pár apróságot, mert igazándiból Waitangiba igyekeztünk, ahol a Waitangi szerződést írták alá a britek és a maorik. A szerződésről már volt szó, erre nem is térnék ki bővebben, ellenben a modern vizsgálati módszerekkel kiegészített kutatások szerint az eredeti okmány,  – amelyben deklarálják a maorik mindenféle jogát, no meg azt az apróságot, hogy a sziget mostantól a brit korona része és lakói ennek alattvalói – bizony erősen szennyezett alkohol és kábítószernyomokkal, egyes kutatók szerint az egész jelenlévő társaság erősen tudatmódosított állapotban celebrálta az eseményt.

Ez persze önmagában nem baj, ami volt-volt, mondhatjuk, a jogászok meg okoskodják ki a történészekkel, hogy az egész balhé érvényes volt-e. Ettől függetlenül az emlékhely nagyon klasszul meg van csinálva, kis múzeummal, árboccal amin leng az egyesült maori törzsek és a britek lobogója, maori hajóval (waka) meg maori közösségi házzal, amelyet gyönyörű faragványok díszítenek. Mindezen csuda dolgok részben egy varázslatos őserdőben, részben pedig a Bay of Islands-ra néző dombocskán találhatóak, úgyhogy egy körséta elbűvölő képet fest az Új-Zélandi tájról.

A rezidenseknek ingyen van a mulatság, (vagyis akinek itteni jogsija van) a többi turistának számít, nekik húsz dollárt kell pengetni, de igen megéri. Egy-másfél órát simán eltölt itt az ember, vagy kettőt, ha a családját és a barátait keresi, mert lemaradt fotózni valahol.

Amikor befejeztük az állam bölcsőjének ringatását, tovahaladtunk észak felé, ahol már várt bennünket Mangonui, ahol állítólag az ország legjobb fish&chips lelőhelye van. Kis tanakodás után, a három lehetőség közül a Mangonui Fish Shop mellett döntöttünk, ahol tényleg príma halat silóztunk, és ez meg egy kávé kicsit arrébb mindent el is mond a helyről amit elmondani érdemes. Egy pöttöm halászfalu, a part mentén futó út egy kanyarjába szorulva, ha valaki nem halrajongó, akkor szemrebbenés nélkül tovahajthat, nem veszít semmit.

Ezután – egy kósza mendemondára alapozva, amely egy kólaszínű tóról regélt – behaladtunk egy kis félszigetre és egészen a csücskéig elmentünk. Itt ugyan van egy Rangiputa nevű település, de mi azt nem is nagyon láttuk, a mese alapján lecsörtettünk a tengerig, ahol váratlanul egy hófehér homokkal borított partot leltünk, álomszép hely. Itt kissé elidőztünk, mert egyrészt nem tudtunk betelni a látvánnyal, másrészt meg bohóckodtunk a homokban, felmásztunk egy kis dombra, ahonnan szerteszét nézve csupa óceán meg zőld lankákat lehetett látni. A csapat másik fele állítólag meglelte a barna tavat is, szóval a kis kitérő megéri a murvás úton zötykölődést.

A homokot lábunkról leverve aznapi végcélunk, Waitiki Landing felé fordultunk és egészen odáig meg sem álltunk, bambán bámulva az egyre kietlenebb tájat és az egyre ritkább emberi jelenlétet. Itt már autókkal is csak nagyritkán találkoztunk, a táj viszont gyönyörű, élvezet rajta autókázni. Waitiki Landing valójában nem település, hanem egy bezárt benzinkút, egy backpackers alvóhely összessége, nincs itt semmi más. Két éve még legalább a benzinkút működött, ma már az sem. Eddig tart az egyes autóút aszfaltozott része. Innen még észak felé kb 22 km-t tart a sziget, azután csak víz-víz-víz, majd Japán.

Itt olcsón lehet szállást venni, meg mégolcsóbban is, (sátorhelyek 7 dollárztól) mi inkább szobát vettünk ki, amelyhez egy csodálatos építészeti nonszensz, az egy zuhanytálcányi szélességű fürdőszoba is tartozott. A facilitás fel van szerelve konyhával is, ahol némi pénzekért cserébe adnak enni, hát ezt jó szívvel nem javaslom, ahogy a közös használatú konyhában való főzőcskézést se. Inkább vigyen mindenki magával hideg kaját és azt egye, ha el akarja kerülni a langyos canolával lucskosra átitatott konyharemekeket.

Mindettől eltekintve kellemes hely, van hideg sör, a szobák pedig tiszták, korlátlan számban áll rendelkezésre ingyenesen szúnyog, de innen húsz km a sziget északi csücske, Cape Reinga. Ott kezdjük a harmadik napot amelyben lesz szó sivatagról, óceánról, kétezer éves fákról és arról, hogy miért  kell terepjáró.

További képek a szokott helyen elérhetőek.