Muzik – március 2009

Megérkeztek a muzsikák. Egész nap tervezgettem, hogy hogy legyen az ehavi ötven track, de végül csak kifiguráztam.

Elsőnek érkezett Clifford Brown Wee-Dot albuma, ami kiváló bebop lemez, csak ajánlani tudom. Annak ellenére, hogy én inkább a swing irányába szeretek menni, ezzel a beboppal sincs semmi baj, az égegyadta világon. Clifford „brownie” Brown kiváló jazztrombitás, nem véletlen, hogy igen rövid munkássága ellenére (25 éves korában halt meg, autóbalesetben) a Down Beat magazin ’72-ben felvette a nevét a  ‘Jazz Hall of Fame’-be, a kritikusok véleménye alapján.

A négy munkás év alatt több bandát is vezetett, és sidemanként dolgozott J.J.Johnson mellett és az Art Blakey Quintetben is. Nagy kár, hogy a jazztörténet elveszítette őt ’56-ban, az albumon viszont kapunk közel 80 perc profi muzsikát, egyenletes, kiegyensúlyozott munka.

Következő zsákmány egy Miles Davis és Milt Jackson album, amely ugyan csak 4 trackot tartalmaz, de ezek között például ott van a „minor march” amit szerintem be kellene venni a nemzeti alaptantervbe. Mondjuk nem is csoda, két ilyen névben nem lehet csalódni.

Egy másik név aki nem nagyon okoz csalódást, Dizzy, a buborékfejű ember, aki ezen az albumon erősen latinos irányba kalandozik, némi sambákkal, és egyebekkel. 75 perc igazi varázslat, kiváló album, és remekül van szerkesztve, valahogy érződik, hogy ha egyben végihallgatjuk, a számok sorrendje nem felcserélhető, változatosságukba is építkeznek egymásra.

Eddie palmieritől már vettem korábban (nem személyesen) egy Listen! című korongot, és az is tetszett, ez pedig, bár csak két track és tíz perc, nagyon érdekes. Mondjuk az nem véletlen, hogy adnak használati utasítást hozzá, amolyan „így hallgassunk Eddie Palmieri-t”. Kicsit belehallgattam két másik albumba is és be is vannak tárazva a ritmo caliente és az el prodigioso címűek, bazijól klimpíroz a Puerto Rico-i születésű úr.

Matisyahu kicsit kakukktojás nekem, az 1979-ben született Matthew Paul Miller-t nem tudm igazán hova tenni, de a viszonylag mérsékelt reggae igényemet bőven fedezni tudja, valószínűleg azért, mert tradicionális zsidó zenei elemeket kever a reggae-be, amitől az egész hangzásvilág kimozdul a szokásos, bobmarley-s, kommersz reggae-ből.

Fentiek mellett még volt szerencsém további 11 trackkal bővíteni régi projektemet, Benny Goodman 1938-as Carnegie Hall-béli koncertfelvételét. És még mindig van hátra belőle, de talán áprilisban meglesz az egész végre. Ez a felvétel egy igazi musthave a jazzkedvelőknek, ultimate swing kirándulás.