Muzik – április

Áprilisban sem maradunk zene nélkül, bár a mostani zsákmány sem utolsó, a jövő hónap lesz a mindentvivő, felfedeztem magamnak Roy Eldridget és be is táraztam előre belőle, vastagon. Na, de nézzük mi sodródott le az információs szupersztráda zenei vebkikőtőjéről.

Az első két album ugyanattól a művészembertől származik, Eddie Palmieritől, aki 1936-ban született New Yorkban, de ezt nézzük el neki, mert fantasztikus zenész. Nyilván nem tekinthetünk el attól, hogy szülei a születésekor éppen tíz éve érkeztek meg a festői Puerto Ricoból, magukkal hozva a latin örökséget, amelyet nem voltak restek a kis Eddiekére hagyományozni.

Rémisztő című „a mester ötven anyósa” című albumot bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti ezt a fergeteges, nyughatatlan latin világot, kis jazz beütéssel. Ezen az albumon van talán a legjellegzetesebb Palmieri track, a „Vamonos pal Monte”, ami nem egészen négy percben szinte mindent elmond a művészről és a zenéjéről.

A másik album a Ritmo Caliente is hozza a formát, talán kicsit kidolgozottabb, másképp hangszerelt produkció, az elmaradhatatlan fúvósokkal és mindenféle latin kopácsolóhangszerekkel. Megfontoltabb, na, de ez persze nem jelenti azt, hogy a másik hebrencs volna, sőt. Hibátlan darab mind a kettő. Persze van ez a latinzene emészthetőségi határ (LEH) amitől az egészséges szervezet pár óra után sokkos állapotba kerül és trombitákat akar összverni kalapácsal, ez felsejlik, ha egymás után alkalmazzuk a két albumot, de erről nem Palmieri úr tehet.

Folytassuk hát valami egészen klasszikus jazzel, amolyan jazz esszenciával, amit Sean Jones ad nekünk, amolyan hátradőlős, egészen más húrokat pengető (nudge-nudge) zenével, ami mellett lehet olvasni, pókerezni, beszélgetni, de akár csak úgy saját magáért hallgatni is, nem csalódik az ember. Semmi kortárs, lavóron csörömpölés-performansz, professzionális, klasszikus jazz, finoman megbolondítva itt-ott olyan finomságokkal, mint a herfli a Life Cyclesben, vagy a Sean’s Jones Comes Down-ban az az üdítő zongoraszóló, középtájt. Véletlen futottam bele, de a belehallgatás után éreztem a bugit és szerencsére messze az elvárásaimon túlmutató józene jött haza.

A végére hagytam a legjobbat, a Broken Arm Trio-t, Erik Friedlanderrel. Csellista a jóember és nem fél használni azt, amihez ért. Húzza, vonja, pengeti a kis dobozkáját és kaszott jól csinálja. A pajtásai is elpöncögnek mellette, egyiküknek sem az első lemezfelvétele volt. Sok album közül szemeltem ki ezt, mert a kis Erik időnként fura dolgokat művel, némely kalandja nem fér bele az én értelmezési tartományomba, de ez finom. Még egy van a tarsolyomban, ha jövő hónapban befér Roy Eldridge mellé, akkor jöhet. Ezt egyébként erősen javallom, semmi barokkos túlzás, semmi kicsapongás, nincs brácsázás közben ledarált naposcsibe, sem lavórok.

Az utolsó két albummal simán elautóznék Wellingtonig, bár lehet, hogy visszafelé már kéne valami más, talán egy kis Miles Davis vagy Monk, vagy Dizzy. Dizzy a király, na. Csak kéne egy iPod, és/vagy rendes hangfalak, erőlködővel.