Kert – cukkini és konzekvenciák

Vasárnap reggel bezúztam a dzsungelba amit a kertben generáltam, mert a helyzet kezdett kétségbeejtővé válni. A szüret gazdag és eredményes lett, ámde.

Kislányom segítségével láttunk neki, ő pedig kifejezetten nagy segítség,  mert egyrészt könnyű vele beszélgetni, másrészt oda tudja hozni az ásót. A beszélgetés azért könnyű, mert szerinte minden növény paprika, függelenül attól hogy néz ki, vagy attól, hogy apa kivágja-e vagy dédelgeti. Emellett pedig a hatalmas levelek alatt megbújó kerámia pukekó felfedezése csilingelő kacajt csalt cseresznye ajkaira, harminckettedszer is. (vö.: apaa, pukekó elbút, apaa, megtaláltam!)

Miután betakarítottam a könnyen elérhető dolgokat, mint a paradicsomok közül a piros, a retkek közül pedig az összes maradék, nekiláttam kidolgozni valami szisztémát, hogy a cukkinikkal elbánjak, mert elég fenyegetővé váltak (szárnyak támadóállásba, arany vezér, fedezz!) és kezdtek ön-, és közpusztítóvá válni.

Mivel hatalmas leveleket növesztettek, mindenki elől – ideértve saját magukat is – elfogták a fényt, viszont kellemes rohadásszagot rekesztettek az aljnövényzetbe, ugyanakkor az ég felé törekedtek, ugyanezen okokból. Úgyhogy további ritkítást helyeztem kilátásba, és kb. egy órányi munkával az ellenséges csapatok számát 4 tőre mérsékeltem. Mivel a cél nem a teljes megsemmisítő csapás volt, nem voltam rest foglyokat is ejteni a hadművelet során.

Az eredmény kicsit lehangoló lett, viszont kiderült, hogy egy átlagos cukkiniharcos akciórádiusza megközelítőleg kettő négyzetméter, és jaj annak, aki belelép a privát szférájába. Mivel az uborka is elkezdett virágozni, sőt a tv paprikám is jövőbemutató dolgokon töri a fejét, ha nem rohad ki a francba az egész kert a téli esőkben, akkor még akármi is lehet belőle.

Miután széthekkeltem a kertet, a kitépett dolgokat ásóval feldaraboltam és komposztálóba helyeztem (reszkessetek a „komposztposzttól”, amelyről halkan mondom, új szó!) a zsákmányt pedig elrekkentettem, a következőket vagyok kénytelen megállapítani:

• egy cukkininek is kevés a 3×1,5m-es kert, az anyja szentségit, bár sikerélményben gazdag növény ez
• rendes paradicsom kell a koktélparadicsom helyett, ami bár finom, pszichésen nem ugyanaz
• uborkával szopakolódjon akinek gőzgép volt az apukája
• jó lenne egy melegház, amiben esőben is lehet babrálni
• a kertemről senki sem tudott, csak a főbérlőm és ti, a kurva levéltetvek meg hernyók mégis idetaláltak, szóval valaki köpött, mint a tévémaci…

Szóval a tanulási fázis még nem ért véget (finoman szólva), bár szerintem simán tudnék háromoldalas cikkeket írni a Royal Horticultural Society által kiadott The Plantsmanba, szinte bármilyen témáról. No worries, nem írok. Ellenben a kert jó móka, még ha csak elevált is, bár ahhoz, hogy a saját kajánkat megtermeljük (ami nem kifejezetten célunk) el se merem képzelni mekkora hely kellene. Tán egy hektár?

Átgondoltabban kell ezt csinálni, pedig szorgosan olvasom a szakirodalmat, és persze szuper élmény azt enni ami a kertben kinőtt a földből. (kéne csirkét is ültetni meg füstölt kolbászt…) Egyrészt csodálatos látvány, hogy egy picike kis magból egy olyan szörnyezet fejlődik ki, mint a harcicukkini (új szó!) másrészt izgalmas kivárni, hogy megérjenek a dolgok és azt megehessük. Meg locsolgassunk.

A legjobb mégis az a side effect, hogy órákat töltsünk szakáruházak kertészeti osztályain, megosztva tapasztalatainkat másokkal (that isn’t the perfect fertilizer for you, mate, trust me) és hömmögve, ciccegve próbálgassunk ásónyeleket, kertészkesztyűt és mindenféle egyéb marhaságot, miközben hitvesünk és leszármazottunk furán néz ránk.