Rangitoto

Az aucklandi látkép szerves részeit képező vulki kúpok közül a legnagyobb a szigetként működő Rangitoto. Számos eddigi képemen szerepel, (és mindenki másén, aki járt már a CBD-ben vagy a North Shore-on) de most másik nézőpontból is láttuk. Közelről.

A Hauraki öbölben terpeszkedő vulkán nem valami avítt darab, 6-700 éves lehet, születése nem kis meglepetést okozhatott a vele szomszédos, nem vulkanikus eredetű Motutapu szigeten élő maorik számára, akik azért, miután kihűlt a friss cucc, felfedezgették maguknak, a megszilárdult hamuban a kutatók megtalálták a lábnyomaikat.

Az európaiak meglehetősen korán rátették a kezüket, a Korona egy nem túl ravasz megoldással, egyszerűen megvásárolta a szigetet a bennszülöttektől 1854-ben. 1890-től nyaralóhelynek használták és némi vulkanikus kőzetet, mint építőanyagot is termeltek ki róla, ennek nyomai megtekinthetőek a helyszínen, a jelenlegi Rangitoto Wharfnál, ahol kiteszi az embert a hajó.

1925-1936-ig rabok dolgoztak a szigeten, véres verejtékkel építve meg azt az utat, ami egészen a csúcsig visz, ma is ezt használják a turisták, ha fel kivánnak kapaszkodni a 260 méteres magasságba, mi is ezen mentünk fel. A második világháborúban katonák használták a szigetet, részben megfigyelőpontnak, amiről a csúcson máig álló betonépítmény tanúskodik, de tároltak itt tengeri aknákat és a sziget északi felét hajóroncstemetőnek használták, apálynál még ma is lehet látni kiálló roncsokat.

A huszas és harmincas években épülgettek kis faházikók, amibe átjöttek a városiak pihengetni, de ’37-től megtiltották a további építkezéseket, és sok házat le is bontottak. Azért még van pár, amelyet meghagytak amolyan skanzenfélének. Ma a sziget a Department of Conservation kezelésében van, mint rezervátum, naponta átjár a komp, lehet menni kirándulni, de éjszakára nem szabad a szigeten maradni, igazából nincs is hol. Van ugyan egy táborhely Motutapun, de mivel a Rangitoton nincsen semmilyen édesvíz, elektromos hálózat, hulladékgyűjtés, nem túl sok értelme van a dolognak, legalábbis szerintem az nem túl nagy nomád kihívás, hogy szemből az egész CBD világít.

Az élővilág jobbára a szél, a madarak és a tenger segítségével kapaszkodott meg, ahhoz képest, hogy csak párszáz évük volt rá, egész ügyesen elszaporodtak a növények, pedig egy időben agresszív birkászat is folyt itt. Mindenesetre ma itt találtható a világ legnagyobb pohutukawa erdeje, ami karácsony táján csodálatos látvány, a fák vörös virágja miatt, de emellett még vagy kétszáz növény éldegél az esővizen. Miután a DoC teljes erejéből irtja a mindenféle behurcolt rágcsálókat, ezekből egyre kevesebb van, talán egyszer a madaraké lesz az egész, ha rájönnek, hogy hogy juthatnak édesvízhez.

Mi a 9:25-ös komppal mentünk át Devonportból, ami nagyjából 20 perc hajókázást jelent, onnan pedig egy elég stramm séta fel a csúcsra. Csak felmentünk, körülnéztünk és lejöttünk, így kényelmesen elkaptuk a 12:40-es kompot visszafelé, pedig a gyerek sokszor a saját lábán jött. Igy kihagytuk a lávabarlangokat meg pár ösvényt, csak a vesepáfrányoknál, és kráternél levő kilátónál álltunk meg nézelődni. A fejünk felett köröző helikoptert, az ordítva beszélgető ázsiai kirándulókat és a CBD odahallatszó zaját leszámítva teljes a csend, nagyon kellemes. És a csúcsról láttuk a vizen suhanni a Spirit of New Zealand-et is.

Az út maga eléggé bokatörő egyes részeken, de azért nem kell belehalni, a gyakorlottabb szülők vitték hátukon a leszármazottaikat, így minden bizonnyal gyorsabb a menet. Az ösvény kellemesen kanyargós, de jut idő megnézegetni a nagy, sötétszürke lávamezőket, a virágokat meg a fákat, nagyon szép az egész. Ráadásul az időjárás is roppant előzékeny volt, kora reggeltől sütött a nap, egészen addig, amíg haza nem értünk, azóta esik. Nagyon szép túra, nem is túl megerőltető, egy szép délelőttöt ugyancsak megér a dolog.

A szigetre nem lehet vinni semmilyen állatot, nem szabad szemetelni, ám vizet vigyünk magunkkal, mert semmiféle vízlelőhely nincs. Immáknak, Pukkéknak köszöjük a társaságot meg az invitálást, nagyon jól éreztük magunkat, ráadásul ez volt a gyerek első igazi túrája is, amit remekül abszolvált a kis pöttyös gumicsimmájában, bár eléggé kifáradt, de hősiesen csak a kocsiban aludt el amikor hazaindultunk Devonportból, a hajón még enyhén üveges szemekkel bámulta a vitorlásversenyt.