Kirándulás – Kelly Tarlton’s

A Kelly Tarlton’s-ban már voltak a lányok, de hála az egyesül magyar anyáknak megint nyílt lehetőség, most én is mentem. Jó móka!

A Kelly Tarlton’s egy akvárium, antarktisz múzeum és pingvinbemutató egyben, a nejem csak úgy hívja, hogy „pingvingyár”. Kitalálója – ki gondolná – egy Kelly Tarlton nevű alak volt, aki itt nőtt el a déli szigeten, és ennek ellenére megszerette az óceánt és a benne élő mindenféle jószágokat meg a búvárkodást. Túl sokat nézte Jacques Cousteau filmjeit és úgy maradt.

Mivel pénze nem nagyon volt, hogy profi búvárfelszerelést vásároljon, barkácsolt magának egyet, számos helyen általa kiagyalt újításokat alkalmazva. Hamar híres vízalatti fotós lett belőle, képeit gyakran használták fel tudományos és illusztrált lapok. Céget alapított és tengeri roncskutatással kezdett foglalkozni, úgyhogy a világ számos pontján merülhetett, széleskörű lubickolási tapasztalatot gyűjtve.

A fejében már megvolt egy tengeri akvárium terve, úgyhogy körbeutazta a világ nagy akváriumait, hogy kiokoskodja, hogy hogy kell ilyet építeni, majd nekilátott a tervezésnek. Az újítása az volt, hogy az Auckland tengerpartján épülő akváriuma részben a tengerszint alatt van, a büfé ablakát a hullámok nyaldossák. Az immáron húsz éve működő intézményt már több, mint tízmillió látogató kereste fel, hogy megismerkedhessen a déli tengerek élővilágával.

Az Antarktisz szekcióban egy kis, mesterséges Antarktiszt láthatunk, ideális játszótér a pingvineknek, amelyekből két faj is van, a King (Aptenodytes patagonicus) és a Gentoo (Pygoscelis papua). Mivel a pingvineknek ott a déli sarknél nem sok értelme volt, repkedniük, operációs területüket a víz alá helyezték és ott röpködnek, kihasználva, hogy a levegő és a víz között nem csak a közegellenállás a különbség, hanem utóbbiban van hal is. Egy kis hójáróban csücsülve visznek körbe a jószágok lakhelye körül, láthatjuk őket a víz alatt, meg a havon fekve vagy totyogva, nagyon szépek és nagyon közelről láthatóak, én nagyon élveztem, aranyos madárkák. Menet közben egy megnyerő férfihang mesél el mindenféle hasznos tudnivalókat pingvinékről.

A vízalatti világ rész egy plexitetejű alagút, ami a tengeri élővilág alatt vezet, mellettünk és a fejünk felett ott van maga az óceán, mindenféle lakójával együtt. Annyira az óceán, hogy a vizet közvetlenül a Waitemata öbölből szivattyúzzák a medencébe. A leglátványosabb lakók persze a cápák, akik úszkálnak ez ember feje felett, a maguk lassú és kíméletlen módján. (cápaügyben ajánlom eFi vonatkozó blogposztjait, sokat és jól ír a cápákokról)

Az ösztönös félelmünk a cápától, a professzionálisan megtervezett gyilkológéptől, egy picit eltúlzott, az ember sokkal rosszabb, mint a cápa. Attól tekintsünk is el, hogy az ember ugye saját fajtársait is képes hobbiból öldösni, a világ több, mint 300 cápafajából van vagy 3-4 amely egyáltalán megtámadja az embert, a halálos  kimenetelű támadások pedig még ritkábbak (Új-Zéland vizeiben tízévente van 2.6 cápatámadás, ami innen a partról nézve megnyugtató) ellenben az ember lemészárol úgy százmillió cápát évente.

A harmadik rész Scott kapitány expedíciójának állít emléket. Az 1910-es évben Scott kapitány nekivágott, hogy elérje a déli-sarkot, és ez nem volt sétagalopp. Egyrészt a déli sarkon hideg van, másrészt abban az időben a felszerelés is meglehetősen kezdetleges volt, a maihoz képest és ma is nagyon észnél kell lenni odalent.

Az angliából induló Scott elhajózott a Terra Nova nevű hajóján Új-Zélandra, ott felpakolt mindenfélét amit nem hozott otthonról, majd nekivágott délnek. Egy előre megépített, majd elemeire bontott házkót is vittek magukkal, amiben 3 évig laktak, a legmelegebb napjukon odakinn 7 fok volt. A falai négyrétegűek voltak, a külső és belső rétek között préselt hínár szigeteléssel. A házikó mását megépítették a Kelly Tarlton’s-ban, berendezve ugyanúgy, ahogy az Antarktiszon állt, a látogatóút keresztülvezet a kunyhón, alaposan megnézegethetjük, hogy hogy éldegéltek a kirándulók. A kunyhóban az ágyak, konyha, asztalok mellett helyet kapott Scot laborja is, ahol mindenféle vizsgálatokat végzett, no meg, hogy ne unják szét magukat, jó ötletnek tűnt elcipelni egy pianínot is magukkal.Ez nem az egyetlen fura ötlet volt, vittek magukkal egy kézinyomdát is, amelyen a rendszeresen megjelenő South Polar Times-t készítették. (a déli sark külön poszt témája lesz később)

Miután az expedíció első évében a kunyhótól a déli-sark felé kiépítettek ellátódepókat, 1911-ben nekivágtak a sark felé vezető útnak. Rettenetes körülmények között érték el a Déli Sarkot, ahol Scott nem talált semmi érdekeset, leszámítva egy bazi nagy norvég zászlót, amit egy hónappal azelőtt tűzött ki oda Amundsen. A visszaút során, egy nap járásra a következő ellátódepótól egy hatalmas, jeges viharban minden felfedező odaveszett (aki addig nem).

Az Scott eredeti kunyhója egyébként még mindig ott áll a jégen sőt nyáron látogatható is, Új-Zéland déli sarki bázisa is róla kapta a nevét. (Scott Bázis) Ha valamiért nem tudnánk odautazni, akkor a replikában átélhetjük milyen lehetett száz évvel ezelőtt a hómezőn lakni.

A kiállítás része még egy hatalmas, plexifalú akvárium, amelyben mindenféle halacskák mellett hatalmas ráják is úszkálnak, úgy húsz centire a názőktől, és pont elkaptunk egy etetést is, egy kislány bemászott egy piros vödörrel a ráják közé és halat tömött a szájukba meg simogatta őket. Kicsit féleélmetes volt, hogy egy másfél négyzetméteres dög csipaszkodik a nénin, de őt nem zavarta, és közben mindenféle érdekeset mesélt a rájákról. Ez borzasztó látványos volt.

A rájás hely mellett van egy játszótér ahol a gyerekek mindenféle ügyességi játékot kipróbálhatnak, a szörfdeszkától a csocsóig, a karikadobótól a tapadókoronggal falmászásig. Innen úgy kellett kirángatni a gyereket.  ilyen a Kelly tarlton’s, nem egy hatalmas oceánárium diznilend delfinekkel meg bálnákkal, de itt van közel és nagyon jó hangulatú az egész. Aki teheti, az nézze meg, részben Kelly iránti tiszteletből, részben azért mert nagyon érdekes dolgokat láthat.

(majd jönnek videók is ám)