Ez alkalommal nem a fehérek közül kóstolunk, bár ugyanettől a pinszécettől lapul egy fehér a hűtőben, de az legyen a következő tanninposzt témája. Most a Church Road Winery 2007-es merlot cabernet sauvignonját emeltük le a polcról, erősen optimalizált árral.
A Curch Road az egyik legrégebbi borászat a zátonyon, és ma már nem csupán borkészítéssel foglalkozik, hanem amit lehetett, ráültetett az alaptevékenységre. Van saját éttermük, amely a legjobbak között van az országban, rendezvényeket is tarthatunk náluk, sőt, a saját magukról szóló könyvet is megvásárolhatjuk, akár postai úton is.
1897-ben egy eredetileg luxemburgi illető, Bartholomew Steinmetz létrehozta ültetvényét a Church Roadhoz közel, amivel letette a ma is létező borászat alapkövét. A huszas években Bartholomew hazatért Luxemburgba, a szőlőt pedig egy évek óta vele dolgozó, akkor tizenkilenc éves srác kezében hagyta, akit Tom McDonaldnak hívtak. Ő később meg is vette az egész mindenséget, és nekilátott az igazán kiváló vörösborok készítésének. A nevéhez fűződik az ország első, kereskedelmi mennyiségben kapható, Cabernet Sauvignonja, amellyel 1949-ben lépett piacra. 1976-ban visszavonult, a borászat pedig lassú hanyatlásnak indult, szakértő kéz híján. 1989-ben egy tulajdonosváltás lehelt új életet az új-zélandi léptékben történelmi manufaktúrába, az alapos tatarozás és sokminden újragondolása után újranyitott a cég, és azóta is törtlenül fejlődik. A palettán megjelentek a minőségi fehérek a legendás vörösök mellett.
Címszereplőnk a huszondolláros kategóriában leledzik és meg is éri a pénzét. Gyönyörű, sötét színe van, egészen a szederre emlékeztető árnyalat, majdnem fekete. Az illata nagyon kellemes, de nem sokat ígérő, nekem fura, hogy mennyire kevéssé karakteres, ha szimatolgatja az ember, de az ízek mindent bepótolnak. Selymes, lágy, semmi harsány, amitől nem is tűnik testesnek és nem is nehéz bor. Nem is könnyű, valahol a félnehézsúlyban versenyez, de ott bizony megállja a helyét.
Nincs az a súlyos, fűszeres, cimetes, ámbrás, lomha íze, inkább kedvesen alkalmazkodó, decens hordóaromával a vége felé. Ha hagyjuk állni egy negyedórát mielőtt felszívnánk, akkor hálás a türelemért, nem, mintha hirtelen megkóstolva rossz lenne, nem. Inkább csak látja, hogy komolyan vesszük, és akkor felgyűri az inge ujját, összeszedi minden lappangó tehetségét és lelkesen elénk tár mindent, amit tud, és az nem kevés. Ha zsírban tocsogó sültekhez nem is elég nehéz, hiányzik belőle a birodalmi lépegetők robosztussága, de könnyű vadakhoz, őzhöz, nyúlhoz nagyon szívesen innám, megvan benne az ewok huncutság. Ha felszerelkezünk belőle, akkor érdemes pihenni hagyni, akár éveket is, csak jobb lesz.
- szőlészet: Church Road Winery
- Taradale, Hawke’s Bay, NZ (Napiertől nyugatra)
- évjárat: 2007
- fajta: Merlot Cabernet Sauvignon
- web
verdikt:
Teljesen jó a borleíró duma, na de az ámbrás íz? 🙂
Egy cetbarát.
Hosszan lecsengő gömbölyű savak, cseh korsóvirág illat kevés lila küküntyű illattal keveredve, szinte már piors tavimargaréta nyílás előtt egy órával.
🙂 Meginnám ebédhez!
eFi!
Ámbra – ejtsd: mirrha 🙂
Eszter azért az megvan, hogy micsoda kamugyi dumát tudnak nyomni a leírások? Én nem szégyellem, hogy nem értek ehhez és go/nogo alapon kóstolok. Szeretem a bort és vannak is, amelyek szerintem megérdemelnek egy posztot, de vegyipariba jártam, nekem a kerek savak nem jönnek be 🙂
Kétségtelen, hogy az egész borleíró nyelvnek van egy nem kicsi sznob faktora, ugyanakkor valahogy el kell mondani, hogy mit érez az enduser. Én azt nem szeretem, ha valaki úgy veszi át a dumát, hogy „jól cseng”, de amúgy társítani abszolút nem tudja – pl. kökényesnek mond egy kadarkát, azt kökényt még fényképen sem látott, arról nem is beszélve, hogy sose kóstolta.
Azért kell sokat kóstolni, hogy rögzüljön az illat és ízemlék – ez sokszor egész fura dolgokat szül. A local borklub userek a mai napig emlékeznek arra, amikor engem egy bor vasúti talpfára emlékeztetett 🙂 Sose kóstoltam talpfát ugye, de nagyapám sokat játszott velem az üres vágányok között a Duna partján – mivel kellemes az emlék, valószínűleg így rögzült.
Merem állítani, hogy a „nincs orrom/ízlelésem hozzá” dolog csak rutin kérdése és igenis tanulható. Na de majd ha Pappito koma erre vetődik, akkor statuálunk a pincében 🙂
Nem is a sznobfaktor a röhögséges, hanem inkább az, hogy azért a magyar vendéglátásban simán kiment asztalra a kocsisirma, most meg jönnek a kerek savak. A bor jó és fontos, úgy kultúrtörténetileg, mint szittyó szempontból és tényleg jó játék felfedezni egy-egy finom aromát itt-ott. Azt se kétlem, hogy tanulható a dolog, de hát én amatőr vagyok, és nem is akarok túlzottan belemerülni, megelégszem azzal, hogy (főleg magamnak) irom a boros posztokat, napló jelleggel, hogy lassan felfedezzem a helyi borok közötti különbségeket.
Ha arra vetődöm, akkor elkerülni se tudod a pincézést 🙂
Bár próbálkozom, de nekem sehogysem ízek ugranak be, hanem képek…