Muzik – augusztus

Igyekszem visszarázódni a blogászatba, hirtelen azt se tudom mihez kapjak, úgyhogy egy viszonylag semleges téma, zene jön. Némi halogatás után, tegnap behúztam a havi muzsikamennyiséget, amit felírt az orvos. Gyorsan szaladjunk át rajta.

Ebben a hónapban kicsit igyekeztem – nem sok sikerrel – elmozdulni a megszokott kerékvágásból, kicsit szélesebben értelmezni az amúgy is elég tág műfaji határokat. Nem is olyan könnyű ez, mert az egyik irányban könnyen mindenféle soulokba meg ragtimeokba szalad az ember, a másik irányba indulva pedig hamar bele lehet hajolni valamiféle performanszba, ami legott felidézi Ford Fairlane sajtreszelős véleményét.

A The Alternate Blues albumról nincs sok mesélnivaló, tessenek csak megnézni, hogy kik bazseváznak rajta, Dizzy, Oscar Peterson, Clark Terry, innen már nem nagyon lehet mellényúlni, a korong hozza is a tőle elvártakat. Nem egy pörgős bebop, nem egy hajlobogtatós bigband, lassúcska, kényelmes, de el nem lazáskodott cucc.

Artie Shaw-ot egyszer már említettem Roy Eldridge kapcsán, de magában (illetve and his orchestra) is megéri a pénzét, a bigband rajongóknak ismerős figura. Arthur Jacob Arshawskyként látta meg a napvilágot 1910-ben, New York városában, bár Connecticutban próbált felnőni. Nagyon nem érezte jól magát, akkoriban az ottani környezet meglehetősen antiszemita volt, ami mérgezte a kis Artie környezetét. 13 éves korában kezdett el zenét tanulni, szaxofonnal, de pár év után ezt klarinétra cserélte és a depresszív környezetből inkább nekivágott a világnak egy zenekarral. A harmincas évekre visszatér szülővárosába, ahol sikeres bandákat visz, játszik mindenkivel, akivel csak lehet, nem csak Buddy Richet veszi fel a bandába, de szólistának Billy Holidayt gyűjti be ’38-ban. Ő az első fehér zenekarvezető, aki teljes állásban foglalkoztat fekete énekesnőt, ráadásul mindezt a déli államokban tartott turnéjára időzíti. (akkoriban még aktív szegregáció van arrafelé) Rajongói, Benny Goodman beceneve (King of Swing) után a „King of the clarinet” néven kezdik szólítani, amire Artie csak annyit reagál : „Benny Goodman played clarinet. I played music”

Nyolcszor nősült, nehéz ember volt, ugyanakkor roppant népszerű és jól is keresett. Az élő fellépések mellett rádióműsorokban is játszott a zenekar, a negyvenes évek elején Hollywoodnak is dolgozott. A zene mellett írt is, és elég mozgalmas életet élt. Hosszas küzdelme a diebétesszel végül 94 éves korában, 2004-ben ért véget, a betegség győzött. Az Artie Shaw Orchestra mai napig működik.

Az album remekül hozza a negyvenes évek magyar mozifilmjeinek zenéjét, hangszerelését, hangulatát (köszönöm, hogy imádott) ami kiválóan példázza, hogy mennyire naprakész volt akkor még a honi zenevilág, ott tartottunk, ahol New York és a legnagyobbak.

A The Cannonball Adderley Quintet névadója Julian Edwin „Cannonball” Adderley, aki az ötvenes és hatvanas évek kiváló alt-szaxofonistája volt. Floridában született, de ő is New Yorkba sodródott, ahol aztán meg is találta a helyét. Hosszú évekig játszott ott, ám 1957-ben, a blues gyökerekre érzékeny Miles Davis felfedezte és meg is hívta saját csapatába.

A The Cannonball Adderley Quintetben együtt játszott öccsével Nat Adderley-el, aki kornétán* zenélt. (valaki mondja meg mi a magyar neve a cornet-nek) Ez az album is ebből a korszakból származik, egy élő felvétel Friscoból, nagyon kellemes, ritmusos, profi munka. A csapat egyébként annyira összejött, hogy Davis bandáját otthagyva, Cannonball újra létrehozta a kvintettjét, amely néha szextettként is működött, hatalmas sikereket érve el. A hetvenes években az idősebb Adderley, Coltrane és Wayne Shorter hatására a tenor szaxofon felé fordult, így is komoly népszerűséget elérve. 1975-ben halt meg, nemsokkal ezután a DownBeat beválasztotta a DownBeat Jazz Hall of Fame-be.

Clark Terryről nem sokat mondanék, már megtettem múlt hónapban, inkább csak az albumról pár szót. Végighallgatni még nem volt időm, így is odaégettem a zöldbabot. Terry mellesleg 2000-ben került a Jazz Hall of Fame-be. Biztos jó ez a lemez is, miért ne lenne az, belehallgattam megvevés előtt, de hittem a  cédulának, a szerkesztőbácsik nem ragasztják ezt ész nélkül.

Victor Feldman jó példa arra, hogy nem csak ámerika szüli a nagyokat. Brit zenész, elképesztő tehetsége még a családját is meglepte, pedig nagyjából mindenki zenész volt, annyira, hogy édesapja alapított a Feldman Swing Club nevű helyet. Victor hétévesen kezdett zenélni, fantasztikusan játszott vibrafonon és kongán, de az igazi terepe mindig a zongora maradt. Később ámerikába költözött, ahol a jazz-szcéna peremén keringő előadókkal is szívesen játszott, sőt, kilépve a szokásos körökből, szokatlan megoldásokat is keresett, olyan partnerekkel, mint Frank Zappa, Tom Waits vagy Joe Walsh. Ez az album 1965-ös élő felvétel, nagyon kellemes, kiforrott, hallatszik, hogy nem három héttel vagyunk a szamárinduló után. Sajnos csak az első felét sikerült meghallgatnom, ha majd bevettem az egészet, akkor megírom.

A DownBeat magazin egyébként szakmai mérföldkő, talán a legjazzmagazinabb, ami létezik, ilyen amatőrnek, mint én, valódi kincsesbánya. Nemcsak, hogy talán a legkomolyabb jazzadatbázisuk van, fantasztikus képanyaggal friss hírekkel, archívummal, a papírverzió mellett megjelennek elektronikus formában is, utóbbi nem is drága. Ráadásul ebbe nem írhat akárki, nincs a szerkesztő unokaöccse félállásban alkalmazva. Komoly dolog.