MIKANO

Tegnap volt a házassági évfordulónk, amit megünnepelni gondoltunk, a számos lehetőség közül mi a Mikano étteremben foglaltunk asztalt. A Mikano egy roppant kellemesen elhelyezett intézmény, a teherkikötő és a helikopterleszálló mellett van, és remek kilátás nyílika  vízre, meg a sürgőforgó proletárokra, akik a konténerekkel babrálnak, iparszerűen.

Miután az emailban elkövetett asztalfoglalást visszaigazolták, megkértük Adrit, hogy jöjjön át és vigyázzon a gyerekre, akit nem állt szándékunkban magunkkal hurcolni. A gyerek nyilván sokkal jobban érezte magát, mint ha mi vagyunk vele otthon, úgyhogy erről nem is szólnék többet.

Autóba pattantunk és elgurultunk az étteremig, de egy kicsit korábban érkeztünk, úgyhogy módunkban állt megtekinteni, ahogy a mentőhelikopterrel játszanak a bácsik, bár aláírom, hogy ez engem jobban érdekelt, mint a nejt. Na ezután behaladtunk a műintézetbe, hogy silózzunk valamit. A bejáratnál egy nem túl kedves néni fogadott, akinek nem derült ki, hogy mi baja van, itt szerzett is nálam egy rossz pontot a Mikano, amiről valamiért azt gondoltam, hogy sokkal nagyobb durranás, hogy jóval sznobb.

A néne odavezetett bennünket egy asztalhoz, ami egészen a konyha mellett volt és megkérdezte, hogy ez megfelel-e nekünk. Mondtam, hogy majd kiderül (30 másodperce tartózkodtunk a helységben) és ha nem tetszik, akkor majd sopánkodok, amire kaptam egy rövid litániát, hogy most találjam ki, mert később már nem lehet asztalt cserélni és izé. Nekem ilyentől amúgy is összemegy a szemöldököm, de szerda este nyolc órakor, kb. 3%-os kihasználtsággal üzemelés mellett elsütve, nem tetszett. (ha teli vannak és a kéményen is éhes emberek akartak volna bemászni, akkor szavam sincs, namindegy)

Na ekkor a néne elhúzott, és kaptunk egy felszolgálólánykát, aki viszont tök kedves és aranyos volt, meg mániákusan töltögette a vizet a poharainkba. Az étlap kiolvasása és az ételválasztás után a némber eltűnt a ködben, mi pedig egymással foglalkoztunk, végül is azért mentünk.

Itt jelezném, hogy az étteremben úgynevezett abrosz (igen, terítő) alkalmazása volt folytatólagosan elkövetve, úgyhogy kiderült, hogy az ilyesmi mégsem tilos a zátonyon, csak ritka. A kiwik atavisztikus ellenérzése az asztali textíliák iránt azért felbukkant, a terítő is le volt terítve egy fényes papírral, amitől kissé bazári lett az élmény, ugyanakkor nem kopogtak a tányérok az asztalon.

Előre szólok, hogy a bor és az étel is kitűnő volt, szóval aki szeretne jót enni, az tolja el a bringát, igen jó a konyha. Nej őnagysága valami lazacot burkolt, ami roppant lágyra volt készítve, lencseágyon hevert és valamiféle parmezános-rukkolás izét evett hozzá, ami szintén jó volt (elnézést a képért, ilyen lett). Jómagam kétféleképpen elkészített kacsát juttattam az emésztőrendszerembe, mell sütve, rápirított bőrével, valamint sült kacsacombhússal töltött tésztabatyu formájában. A kacsához spenót, tökpüré és meggy (igen, igazi meggy, a nejjel biztosak vagyunk benne, hogy magyar meggykonzervből van) dukált, remek volt, remek. Rózsaszín mellhús és a ropogós bőr, nyám.

Miközben tápoltunk, beszélgettünk, a háttérben pedig hatalmas teherhajók úsztak el a sötét óceánba, le és felszálltak a helikopterek (alig hallatszik be) és látványos pantomimként sürögtek forogtak a sárga villogós konténerpakoló masinák meg a kamioniok. Szippantottunk még valami mogyorós, csokoládéhabos merengue-t is, mert ugye a nej a hal négyötödénél már jóllakik, azzal a speciális jóllakással, amivel már csak desszertet bír enni az ember lánya. Nu, a merengue is finom volt, majd éppen azon kombinálva, hogy esetleg sétálhatnánk egy nagyot valamerre, leszakadt az ég és ömleni kezdett az eső.

A sétáról lemondtunk, fizettünk, visszaszereztük a nej kabátját a pribékektől, majd elégedetten elhagytuk a facilitást és hazahajtottunk, újra és újra meglepődve a hatalmas villámokon, amielyek az égen villogtak. Otthon még gyorsan hazavittem Adrit, hogy ne ázzon rommá, majd nyugiztunk egész este. Klassz évforduló volt, meg a nejem is klassz. (ha nem lenne házas, ráhajtanék!)