Muzik – szeptember

Megint nem sikerült a hónapfordulókor leszedni a muzsikákat, de tegnap végre megtettem, mondom mi az ábra.

A hónap főhőse Dave Brubeck, és az ő kvartettja, bár a mostani ötből csak két album az övé, azért tőle még lesz korong. Brubeck kaliforniában született és a műfaj iránt kevéssé érdeklődők számra is ismert klasszikusokat alkotott, ilyen például a The Duke vagy az ötnegyedes királyság a Take Five amit Paul Desmond írt a kvartettnak. Burbeck elképesztő improvizációs képességekkel rendelkezett és nem ragaszkodott mereven a megszokott ütemekhez, egészen meglepő dolgok kerültek ki a keze alól, mint a hét negyed vagy a kilenc nyolcad, amihez azért már kell egy kis elszántság.

Az első album egy válogatás a Monterey Jazz Festivalokon élőben felvett számaiból, 1958 és 2007 között. Van benne minden boszorkányság, mint a Jumping Beans, az I got Rhythm vagy a Take Five, egy igazi Dave Brubeck esszencia, igen megéri a pénzikét.

A másik album egy rövid, mindössze félórás utazás, a kvartettel, élőben az Oberlin College Campuson, négy kifejezetten alaposan végigcsinált track, nagyon kellemes.

Beleszaladtam egy albumba, amit kizárólag a nevekért vettem meg, kicsit aggódtam, hogy milyen lesz, de kiderült, hogy nem sok félnivalóm volt, Charlie Parker, Dizzy, Bud Powell, Max Roach, Mingus, nem kellett volna félnem, egyik se zsenge kezdő volt amikor összeültek muzsikálni. Az ilyen albumoktól lehet megszeretni a jazzt igazán.

Johnny Griffin amerikai tenorszaxofonista volt, főleg bop vonalon, de az oldalhajtásokon is találkozhatunk vele, ha kicsit keressük. Számos nagyság mellett volt sideman, Coltrane, Monk, Clark Terry együtteseiben dolgozott, az első Blue Note felvétele 1956-os, az Introducing Johnny Griffin című. Később hollandiába költözik és helyi erőkkel dolgozik sokat. Az általam vásárolt From Johnny Griffin with Love kétlemezes gyűjtemény, végig pörgős, néhol kissé már a bluesba hajló zenékkel, de azért erős bop hangsúllyal, nem nagyon hagyja magát háttérzenévé tolni, végig figyelmet követel, viszont azt meg is hálálja.

John Beasley kortárs billentyűs 14 éves korában írt egy jazzdarabot egy texasi bandának, amit véletlenül meghallott Jimmy Lions, aki a Monterey Jazz Festival atyja és rendezője, gyorsan el is küldte a srácot egy jazztáborba egy nyárra, hogy szedje össze magát. A táborban Stan Keaton együttese előadta a darabot kiváncsiságból, aztán a repertoárban is tartotta évekig, úgyhogy annyira nem sikerült rosszul. Számos nagy név mellett játszva végül Holywoodba került, ahol nagy filmstúdióknak írt zenéket, majd egy idő után már zongoristaként dolgozik olyan filmek zenéjében, mint a Wall-e, Nemo keresése, Erin Brockovitch, Keresztapa 3, és az Egy bogár élete.

A Positootly! album meglehetősen friss, idei termék, egy vidám, játékos lemez, kicsit kikacsintva a New Orleans-i cajun ízektől a tangón át a brazil ritmusokig, és ezek nagyon szépen mozognak együtt, semmi erőltetettség, semmi izzadtságszag, az egész album egy nagy mosoly, végig. Beasley-től is fogunk még vásárolni, a Herbie Hancock előtt tisztelgő Letter to Herbie-t mindenképpen. A művész oldalán egyébként belehallgathatunk a többi munkájába is.