film – vegyes, vágott

Az elmúlt pár napban-hétben átmentünk néhány filmen, volt ilyen is-olyan is, most megkapjátok rettenetesen szubjektív verdiktjeimet. Semmi blockbuster, ezek mind régebbi filmek, de azért megmondom.

Először egy nagy kedvencet mondok, ez a City of Ember, ezt nagyon szerettük, egyrészt mert végre valami kicsit eredetinek látszó díszlet épólt hozzá, meglehetősen koherens képi világgal, másrészt az ötlet is kellemes erről az elásott városról, amelyben sajátos életforma fejlődik ki. BD-n néztük.

Nagyon szép mese, nagyon jól eltalált karakterekkel és persze a mindenki által könnyen feldolgozható tanulság is teljesen rendben van. Lara McIvor a hatalmas szemeivel és a Matt Jessup a maga sparheltarcával kiváló választás volt a szerepekre, és persze Bill Murray a szokásos formájában hozza a korrupt polgármestert, akit aztán elvisz a rézf*szú bagoly. Gyönyörű díszlet, jó ötlet, jó képek és jó a történet is, bár nekem kicsit elkapkodottnak tűnt a vége az alapos bevezetés után.

Nem a sztorival van a baj, hanem az időzítéssel, valahogy minden túl gyorsan áll össze, túl gyorsan vége lesz és picit le is van egyszerűsítve minden, de mondjuk ez nem árt az egésznek, a végére összekerekedik egy tisztességes, családi mozi. Verdikt: 5/5

*

A Yes Mantól nem vártunk túl sokat, ez a Jim gyerek azért nem egy otelló, legalábbis nem sok mindent mutatott eddig, az összes elvárásunk az volt, hogy valahogy képesek legyenek a fingós poénok szintje felett maradni. Ez nagyjából teljesült is, sőt, ennél azért jobban jártunk. BD-n néztük, elég ehhez a sima dvd is.

Előrebocsájtom, hogy bár Jim Carrey minden valószínűség szerint sosem lesz színészfejedelem, nagyon sokat fejlődött az elmebeteg észventúrás korszak óta. Jót tett neki, hogy most már nem beekizett tizenkét évesnek néz ki, hanem majdnem olyan, mint egy felnőtt, azért könnyebb így valós élethelyzetekbe képzelni, vagy azokban látva elfogadni.

A sztori maga roppant bézik, könnyen megtanulható belőle, hogy miért ne legyünk szektások, annak ellenére, hogy pillanatnyi előnyök azért kinéznek a dologból. A karakterábrázolások csak egy lehelletnyivel bárgyúbbak a szükségesnél, a szokásos holivudi klisék persze itt is előjönnek, a végén az überigazsággal, hogy ne hallgass senkire, légy egyéniség és vannak barátaid. Kisgyerek, kiskutya, stáblista. Nincs az a pénz, amiért mégegyszer megnézném, ellenben a főszereplő inkább kellemes csalódás volt. Verdikt 3/5

*

Az évtized csalódása a RockNRolla volt, csak lestünk. Nem véletlenül kellett minden plakátra felírni, hogy mit is csinált Guy Ritchie korábban, ebben a rokenrollában végig az volt az érzésem, hogy a korábbi flmekből kivágott jeleneteket játszatják újra más szinészekkel. Cigányok helyett oroszok, Bricktop helyett Lenny Cole (Tom Wilkinson-jó választás amúgy) viszont nincs sztori. BD-n néztük, érdemes, ha egyáltalán.

Vannak bizonyos cselekmények, amelyek néhol összefüggni látszanak, de ez nem a korábbi gájricsis több szálon futó és egymásba csavarodó, időben és térben áthallásos sztori, hanem amolyan szkeccsek, néhol ugyanazokkal a szereplőkkel, néhol másokkal, és bizony szánalmatos az egész, mire a végére érünk, ráadásul szereplőből is egyre több lesz.

A párbeszédek hatvan százaléka értelmezhetetlen, csak azért történik, hogy legyen valami duma is, az egész filmből két dolog viszont vitathatatlan, az egyik a kép, a másik a zene. Utóbbi elég kellemes, pörgős, jól szelektált, nem lehetett kis munka egy sztori nélküli filmhez zenét összerakni. A kép pedig már csak azért is jó, mert az egész filmet az utolsó kockáig HD-ban lőtték, és ez meg is hálálta magát. Fotózva jól van, csak megírva nincs. Biztos kellett egy új autó vagy új függöny a nappaliba, mással nem magyarázható, hogy a rendező ehhez a nevét adta. Verdikt: 2/5 (ebből a kettő a képekért járt)

*

Az In Bruges viszont kiváló alkotás, ezt nagyon szerettük. Kicsit elvontabb érdeklődésű versenyzőknek kifejezetten ajánlom, végre valami picit eredeti. Nekem néhol viszaköszönnek a Kiss Kiss, Bang Bang egyes hangulatai, de azért nem bántóan, inkább csak amolyan, ilyet már láttam valahol módra. BD-volt ez is, igazából nem ettől jó, bár szépek a képek.

A történet nagyon röviden és légterelés nélkül: két bérgyilkos elutazik Bruges-be, ahova a főnökük küldi őket, megcsinálni egy melót és pihizni. Illetve az az egy meló az az egyiküknek kettő, de nem nagyon működnek a dolgok, a főnök (Ralph Fiennes) személyesen oda is utazik, lezárni a kérdéseket.

Időközben van szerelmes szál is, meg persze a töndérmesékbe illő városka, amelyről számtalan frankó képet láthatunk. Emellett a szakmai hibák feldolgozásának pszichés nehézségeit kiválóan bemutató Colin Farrell játékát élvezhetjük, tényleg bazi jól csinálja. Partnere (Brendan Gleeson) pompás kontrapunkt az ideges Farrell mellett, mélázó érdeklődése a középkori városka iránt nagyon profi.

Az akcióban szegény, ellenben szájbarágástól mentes rendezés ad időt a nézőnek, hogy mindent átgondoljon, ráadásul annak ellenére, hogy ez egy ámerikai alkotás, egyetlen pucér mell vagy mobiltelefon sem szerepel benne, szerencsére. Nincs is ilyesmire szükség, az élet és halál morális aspektusai (élhet-e az aki véletlenül megöl egy gyereket?) így is eléggé kidomborodnak, ahogy az idilli Burges sötét oldalához egyre közelebb kerülünk. Bűn és bűnhődés, humor, kellemes tempójú ügymenet, semmi vibráló rohangálás meg agyoneffektezett jelenetek. Van kis vér is, persze, de nem erről szól a sztori. Verdikt: 5/5 (a nejem kiegészítése, „ez kicsit beteg”)

*

A francia filmgyártás produkált már elképesztő dolgokat, ez az l’appartement nem tartozik ezek közé. Valahol félúton van a profi és a szeret, nem szeret között. Igazából, ha nem Vincent Cassel szaladgálna benne Monica Bellucci után, és nem Romane Bohringer tekrené benne össze a dolgokat, akkor nem nagyon bírtam volna végig. Nyilván nem minden művészfilm sikerülhet, de az amúgy ilyesmire meglehetősen nyitott nejem, a kétharmadánál úgy elment aludni, mint a huzat.A sztori körülbelül a tévedések vígjátékának és a hamupipőkének a keveréke, némi kékszakáll elemekkel, de még ettől sem igazán jó. Nem is igazán rossz, például a rokkenrollánál jobb, ami azért elég kemény dolog. Megér egy nézést, de többet semmiképpen. A történet lényegében egy lányról szól aki szeretné a fiút aki egy másik lányt szeretne, hű, hát ilyen sose volt még a világtörténelemben.

Persze a cemende másnak adja ki magát, mint aki, nem átall hazudozni meg elrontani mindent, csak, hogy a faszit megszerezze, aki egyébként (francia film!) éppen az esküvőjére készül, miközben régi szerelmét kutatja. Azt szerettem benne, hogy francia film, mások a klisék, más az értelmezési tartomány, de azért egyszer elég is volt belőle. Verdikt: 3/5

A kjúban még ott a corpse bride, de abban nem fogok csalódni, azt tudom, Tim Burton rendzete, Danny Elfman csinálta a zenét, abban nem lesz hiba.