Mielőtt belefognék a déli szigeti kalandjaink elmesélésébe, kénytelen vagyok posztolni egy különlegességet, ami vasárnap megdobogtatta a szívem. Ez a repülőgép nem csak gyönyörű, talán a legszebb a világon, hanem van neki becsületes története is, és mára csak pár működőképes darab evez az égen.
A repüléstörténet úttörői, a Wright testvérek legendás Kitty Hawkjának első útjának harminckettedik évfordulóján, 1935-ben emelkedett a levegőbe az első DC-3-as amerikában. A Douglas repülőgépgyár a DC-2 nevű modelljét akarta leváltani valami hatékonyabbal, amely több embert tud elszállítani, messzebbre. Alapos tervezőmunka és soksok gondolkodás után született meg a DC-3, amely – bátran mondhatjuk – forradalmasította a polgári repülést, és a katonai légiszállítást is – nem csak amerikában.
Az utasszállítók legfőbb baja akkoriban a rövid hatótáv volt, no meg a viszonylag puritán körülmények az utasfülkében. A DC-3 kiváló választ adott mindkét problémára, az USA két partja között az út 15 órára (ha nyugatról keletre ment az ember) zsugorodott és mindössze háromszor kellett tankolni közben. Az utasok végig kényelemben és viszonylag zajmentesen utazhattak, sőt, volt hálófülkés verzió is.
A magyar repülőbuziknak pláne nem ismeretlen a modell, a DC-3 licenszét ugyanis az USA 1936-ban ingyen a Szovjetúnió rendelkezésére bocsájtotta, ráadásul két évig hagyta Liszunov mérnököt az USÁban tanulni a modellváltozatokat. Ennek köszönhetően a mérnök úr megtervezte a sorozatgyártást, majd 1941-ben megkezdődött a PSZ-84 gyártása. (PSZ:passzzsirszkíj szamoljot, utasszállító repülő, a 84-es szám a Taskenti Cskalov Repülőgépgyárat (GAZ-84) jelentette. Korábban egyébként gyártottak belőle már moszkva mellett is párat).
Miután a Douglas éppen áttervezte a DC-3-ast a katonai igényeknek megfelelően (ez lett a C47) a szovjetek is nekifogtak a masina hadrendbe illesztéséhez. A PSZ-84 a katonai méretszabóság után a LI-2 nevet kapta, amit aztán igen gyorsan megtanultak a Szovjetúnió ellenségei és barátai is. A szovjetek több, mint ezer módosítást hajtottak végre az eredeti modellen, sajnálatos módon az angolszász mértékegységekről metrikusba átméretezés során a gép burkolata kicsit vastagabb lett, mint az eredeti, ami hátrányosan megnövelte a masina tömegét. (az amerikai méretben nem gyártott a SZU lemezt) Ez és a szovjet motorok beépítése miatt a licenszelt változatok kevesebbre voltak képesek, mint az eredeti amerikai példányok, ami nem csoda, ha egy nehezebb gépet gyengébb motorok hajtanak, nem lesz ugyanaz.
Az eredeti tervek annyira jók voltak, hogy a szovjet módosításokkal együtt is kiváló légijármű szolgálta a feleket a háborúban, és a civil alkalmazásban álló gépek is roppant kedveltek voltak, gyártották egy darabig japánban is, és a világ minden táján használták, a sztratoszférakutatástól a sarki expedíciókig. Készült belőle hidroplán, bombázó, térképész, ejtőernyősök ugrándozására alkalmas verzió és még ma is használatban van pár példány.
A magyar vonatkozás a HA-LIX lajstromjelű, 1949-ben készült példány, amely az egyetlen működőképes LI-2 (és ferihegyen pihen a HA-LIQ kiállítási darabként) 2001-ben felújították és azóta sétarepüléseket végez. Új-Zélandon kettő példány van a C47A, amerikai változatból, a ZK-AMY hányatott sorsa ellenére rendszeresen repül a déli szigeten. A tizenhatezer valaha gyártott gépből mára nem sok maradt üzemben.
A ZK-AMY 1944-ben készült, C47A Skytrain verzió (Dakota) amely ma szintén sétarepülésekre viszi az érdeklődőket. A gyártása után az amerikai légierőhöz került, három évet szolgált a Csendes-óceáni hasdszíntéren, majd Ausztráliába került, ahol a VH-ASD ljastromjelet kapta és jobbára földmérési feladatokra használták. 1950-ben lett belőle VH-CAN, az Australian Department of Civil Aviation-nál, ahol egészen 1978-ig repült, amikor is egy Melbourne-i cég megvette és Can-o-Bus néven kirándulórepülőként kezdte üzemeltetni. Számos tulajdonosváltás után, főleg charterjáratként szelve az eget, 1994-ig dolgozott, amikor is megvásárolta a Vincent Aviation, egy wellingtoni cég, ekkor kapta a ZK-AMY lajstromjelet is.
1998-ban egy Palmerston North-i raktárba került, ahol 2001-ig szomorkodott, majd kisebb felújítás után a christchurchi Pionair megvásárolta és chartergépként újra forgalomba állította. 2006-tól jótékonysági munkát végez, kiváló állapotban van és nem győz annyit repülni, amennyien szeretnének utazni rajta. A vacak idő ellenére csodálatos látvány volt a chch-i reptér kilátóteraszáról végignézni ahogy felszáll.
„C47A Skytrain verzió (Dakota)”
Kb 10 perc setara van tolunk a Dakota Cres. Gondoltam, hogy nem az Amerikai Indian torzsrol kapta a nevet egy utca itt Singapore-ban.
„Kallang Airport has left many numerous reminders of its legacy. The old runway, parallel to Mountbatten Road, is now called Old Airport Road. The surrounding public flats there are sometimes referred to as the Old Airport Estate or Kallang Airport Estate.
Immediately after the BOAC crash of 13 March 1954 while the runway was fouled a Douglas DC-3 Dakota managed successfully to land on a road parallel to the runway. This led to the naming of Dakota Crescent and Dakota Close, as well as the general public nominating „Dakota” as the name for the upcoming Dakota MRT Station.”
Hat igy kapcsolodik NZ, Singapore es a US… na meg a ruszkik.
Akkor most nem hergelem a T. Olvasót azzal, hogy én bizony többször röpködhettem a Lidvával. Aki akar, a blogomon meg a TeCsövön utánajárhat. 😛 🙂
A DC-3 vitán felül a legszebb, és a „legrepülőgépebb” repülőgép a világon.
Találós kérdés: ha egymás mellett áll vagy repül egy-egy festetlen, jelöletlen DC-3 és Li-2, honnan lehet őket megkülönböztetni (akár egy kilométerről is)?
szabad a gazda!
A Dakota/Skytrain ajtaja bal oldalon, bocsánat, port side van, a Lidváé jobb oldalon, pardon, starboard. Meg ne kérdezd, miért dizájnolták át Liszunov elvtársék, azt már én sem tudom.
http://www.airliners.net/photo/Malev—Hungarian/Lisunov-Li-2T/1570263/L/