Rotor

Rotormannal már két éve megismerkedtünk, ő az aki Rotor nevű hajójával jött ide zátonylakónak. Most meghívott egy vitorláskirándulásra, amilyenen még sosem vettünk részt, úgyhogy lelkesen.

Már kora reggel ott mocorogtunk a marinában, ahol rotorék laknak és kisvártatva, a kötelező biztonsági ismertető végighallgatása után, ki is futottunk az öbölbe, ahol eddig csak komppal jártunk. Mivel vasárnap csodaszép idő volt, ragyogó napsütés, kék ég, nem mi voltunk az egyetlenek, akik vízre merészekdtünk, számtalan egyéb jármű is sertepertélt körülöttünk.

Maga a hajó 41 láb hosszú, van két árboca és mindenféle szakkifejezés minden alkatrészére, hajóséknál túl egyszerű lenne aszonda, hogy jobb meg bal, föl meg le, nem, itt minden stekker, forstág, génoa, fólia, negyedszél meg cumbejspíl. Ha mindezzel képesek vagyunk nem törődni és hinni abban, hogy Géza úgysem hagyja veszni a hajót, nyugodtan csinálhatunk bármit. Később Éva meg is nyugtatott, hogy addig nincs félnivalónk amíg Géza nyugodt, úgyhogy mi is megnyugodtunk és élveztük a kirándulást.

Célunk a Rangitoto és a Motutapu találkozásánál fekvő Islington Bay volt, de ezt a szél nem tudta. Ellenben Géza tudta, hogy hogy lehet akkor is arra menni amerre akarunk, amikor a szél nem tudja, úgyhogy hosszas magyarázás után átadta a kormányt és elment a vitorlákkal babrálni meg megtanítani a lányomat csomót kötni mindenféle kötelekre A magyarázatból csak annyi maradt meg, hogy a valamelyik mutatónak valahol kell állni, ha elmászik onnan, akkor úgy kell kormányozzak, hogy visszamásszon, gombokat nem piszkáljuk. Vitorlázni pofonegyszerű. Néha odajött, hogy fordulunk, én tekerjem, ő meg a madzagokkal játszott, és akkor fordultunk.

Csoda mókás dolog suhanni a vízen, még ha komótosan is (ez nem egy versenyhajó, ellenben átjött már tengereken és óceánokon simán) és nézegetni a várost meg a szigeteket meg a többi közlekedőt akik a legváltozatosabb járgányokkal szelik a habokat, a nagyja eléggé megérzéses alapon, a viziközlekedés szabályai itt inkább afféle javaslatnak számítanak, mindenki aki képes vásárolni bármilyen eszközt, ami egy ideig fennmarad a vizen, az ki is megy a tengerre.

Miközben az öböl felé tartottunk Éva elkezdte főzni a halpaprikást, úgyogy a horgonyzás után nem sokkal már vígan falatoztunk a fedélzeten, a sirályok legnagyobb örömére, amiket a gyerek tésztával etetett. Mivel a hajóhoz tartozó dinginek ez volt az első igazi útja, kénytelenek voltunk kipróbálni üzemi körülmények között szegénykét. Előbb azonban kénytelen vagyok megemlíteni dicstelen kalandunkat a tengerben fürdőzéssel. Igazság szerint Géza bemászott a vízbe, majd szemrebbenés nélkül a képünkbe hazudta, hogy a víz nem hideg. Hát. Erős jóindulattal 17 fokosra saccoltam volna miután beleugrottam. Szorgosan igyekeztem úszkálni fel és alá, de értelemszerűen nem melegedtem ki, úgyhogy rövidesen kimásztunk mind a ketten, bár Géza kipróbálta, hogy miképpen képes behatolni a dingibe a vízből.

Eztán felszereltük a dingit árboccal és vitorlával meg kormánnyal és megpróbáltunk vitorlázni vele, ami nem ment könnyen, de azért roppant szórakoztató volt. Ezalatt az idő alatt mellénk parkolt egy bazi nagy motoros, amiből kedélyesen ránk kiáltott magyarul egy alak, kérdvén, hogy magyarok-e vagyunk. A Rotoron ugye kinn van egy magyar lobogó, szóval annyira nem volt nehéz kitalálni, de azért volt némi furaság abban, hogy Islington Bayben pont magyarokkal futunk össze.

A dingi vitorlás próbája után tettünk rá kismotort és mind beleültünk (nem a kismotorba) majd partraszálltunk Motutapun. Ez a sziget, amely apálykor összeér a Rangitotoval dagálykor meg nem annyira. Sétáltunk egy kicsit, finom csönd volt és sok piwakawaka röpködött körülöttünk és megtekintettük a szoros másik oldalán is a tengert, valamint két határozott kajakost, akik kerekeken húzták a kajakjaikat, mert a víz nem ért oda időben.

Motutaput és Rangitotot nyaralók használták, de ma már természetvédelmi terület mindkét sziget. Senki sem építhet nyaralót már, és amik jelenleg állnak, azokat sem lehet már megvenni a jelenlegi tulajdonosaiktól, sőt örökölni sem lehet őket, vége a nyaralgatásnak. Mivel a szigeten nincs vezetékes víz, elektromos áram, a nyaralók is meglehetősen puritánok, és eléggé elhasznált állapotban is vannak. Már amelyik nem égett le porig. A helyi építkezésre jól jellemzően a lépcsőn, a kandallón és a konyha egy részén kivül semmi nem maradt szegény épületből.

Mivel a dagály közeledett és nem akartuk elveszteni a partra húzott dingit, inkább beleültünk, visszarocsóztunk a hajóra, majd hazaindultunk, immár hátszélben, amiben sokkal nehezebb hajókázni valamiért. Mire a város közepére értünk besötétedett, úgyhogy gyönyörködhettünk Auckland éjszakai fényeiben, amitől majdnem úgy néz ki a városközpont, mintha valami húha lenne, nem pedig egy húsz perc alatt körbesétálható belváros.

Egy megmagyarázhatatlan jelenséggel találkoztunk, egy faszi az Auckland öböl kellős közepén egy deszkán állva, gatyában evezett, fittyet hányva a a körülötte zajló forgalomnak, értsük ezalatt a rendszeres kompjáratokat, motorhajókat vitorlásokat, és nem mellesleg ahol kóricált, az a konténerszállítók útvonalának kellős közepe is egyben, szóval bátorságban nem volt hiány.

Visszaértünk, kikötöttünk, köszöntök szépen és hazajöttünk, fantasztikus nap volt, a vitorlázás meg nagyon élvezetes mulatság, a nejem meg is jegyezte, hogy vehetünk hajót, de ennél nem kisebbet. A gyerek is élvezte, semmi veszélyérzete nincsen, összevissza kolbászolt a hajón, mindenre felmászott, amire fel bírt és remekül szórakozott, a szülei folyamatos, aggodalmas „kapaszakodj, kapaszkodj!” kiáltozása ellenére. Senki se lett tengeribeteg.

Gézáéknak köszönjük az élményt, Zsoltéknak köszönjük a kölcsönzött mentőmellényt. A kisfilmnek nincsen hangja, szándékosan.