A képviselői hitelkártyabotrányról

Vidám kis botrány kerekedett a könnyed politikai szurkapiszkából, pár nap alatt hirtelen annyi csontváz esett ki a szekrényekből (hehe), hogy csontvázországban is megirigyelnék. A korrupció szót senki a szájára nem veszi, de igen jó látni, hogy mi történik, ha egy politikusnak hitelkártyát adnak a kezébe

Az ország éppen két napja végzett első helyen a Global Peace Index felmérésén (bullshitben és torzításokban nem szegény, leginkább értelmetlen felmérésről van szó), amely sok egyéb mellett, a korrupció mértékét is belekalkulálta a végeredménybe, ami itt alacsony. Vagyishát.

Más országokban talán még minuszos hír sem lenne, ha egy politikus a „céges” hitelkártyával vásárolgat magának, itt viszont remek hiszti lett belőle, pompás sárdobálási lehetőség, amivel élnek is a szereplők, úgyhogy lassan már mindenkinek a keze sza sáros, a nép meg csak les, néha röhög. A közelmúlt britországi botrányvihara után erősen megcsappant a bizalom a parlamenti szereplőkben, ami hosszú távon komoly következményekkel is járhat, az itteni elemzők is aggodalmaskodnak emiatt, és van is okuk rá. Ez egy legendásan korrupcióban szegény ország, ami alaposan benne van az emberek fejében is. Nyilván itt sem szentek ülnek a politikai pozíciókban, de általában az apróságok sem maradnak következmények nélkül.

A magasrangú politikai tisztviselők (parlamenti képviselők, önkormányzati vezetők, miniszterek, stb.) napi használatra kapnak egy hitelkártyát, amellyel fedezhetik a munkájukhoz szükséges kiadásokat. Ez eddig még akár normális is lenne, ezek a jóemberek elég sokat utaznak, szállodában laknak, reprezentációs költségeik vannak, ezeket legegyszerűbb egy hitelkártyával letakarni. A közpénzek elszámolása errefelé elég transzparens, a tisztelt adófizető betekinthet a képviselők kasszájába, most pedig a kormány publikussá tette az előző kormány utolsó öt évének és a saját jelenlegi idejének elszámolásait.

A Labour párt egyik képviselője, bizonyos Shane Jones került először bajba, róla ugyanis az derült ki, hogy a kormányzati hitelkártyájáról fizette a szállodai éjszakák alatt az általa nézegetett pornófilmeket. (az igazság az, hogy nem tudni milyen filmeket nézett, az ojságírók felhívták a szállodákat és megkérdezték, hogy milyen filmek kerülnek annyiba, mint ami a számlákon áll) Ha eltekintünk attól, hogy ezt a felesége és a hét gyereke is most tudta meg a botrányból, igazából senkit nem érdekel, hogy milyen filmalkotásokat kedvel ő, egészen addig, amíg ezt nem az adófizetőknek kell finanszírozniuk.

A képviselő úr most eléggé meg van szeppenve, megroggyanni látszik szépívű karrierje, szánjabánja a dolgot, de volt képe azt nyilatkozni (miután először letagadta az egészet), hogy nem akar ilyen megaláztatás közben hirtelen döntéseket hozni a jövőjét illetően. Az adófizetők megaláztatása (pénzük eltapsikolása) nem került szóba. Majd bé neje leveri ezért még a veséjét úgyis, vagy, ha ő nem, akkor a Labour frakció harcos pornóellenes feministái, akikkel le kell ülnie megdumálni a dolgot.

A politikai habverésben jól jött, hogy a pornó szóval lehet hergelni a nagyérdeműt, ám az még nagyobb érdeklődést okozott, hogy nem Jones az egyetlen, aki nagyvonalúskodott más pénzével. Naponta bukkannak elő szokatlan kiadások a banki értesítőkön, nézzünk meg párat:

A házügyi miniszter Phil Heathley egy építészek által tartott konferencián gondolta használni a kártyáját, mintegy két és félezer dollár értékben vásárolt borokat – az őt meghívó építészeknek. (be is nyújtotta a lemondását, amit a miniszterelnök el is fogadott, majd egy gyors audit után újra kinevezte)

A Progressive párt vezetője, Jim Anderton (korábban gazdasági miniszter) és felesége Carole, ilyen módon fizette a masszázsokat a Kuala Lumpuri hotelben. Jim – igazán nem neheztelhetünk rá ezért – szereti a kényelmet, 2003-ban, egy hónapos európai körútja alatt huszonkétezer dollár (igen, 22000) erejéig használta a hitelkártyáját, illetve az adófizetők pénzét. Mielőtt elindult volna a távoli Európába, 324 dollárért szerzett be ajándékokat. Még se mehet üres kézzel, igennem? Belefért egy ezer dolláros vacsora(!) Bécsben, 3500 dolláros szállodaszámla Frankfurtban, ahol a szoba árán felüli kiadásokra nagyszerű lehetőség nyílhatott, sikerült neki 2100 dollárt költeni a szobaszervízre. Ügyes.

Mr Cosgrove, az előző kormány sportminisztere, aki hivatalból ment el a pekingi olimpiászra két éve, kilenc nap alatt 6388 dolláros szállodaszámlát csinált. Mentegetőzésében hangsúlyozta, hogy nem válogathatott, a kínai kormány által kijelölt hotelben kellett laknia, egy executive delux lakosztályban, bár arra nem tért ki, hogy mi a frászért maradt ott kilenc napig?

Chris Carter (Labour képv.) szintén masszázsügyben érintett, ő Phnom Penh-ben intézte a masszázst állami pénzből és még virágokat is küldetett a nőjének, szülinapra ugyanígy. A védekezések és magyarázkodások persze nagyon viccesek, különösen az ilyen Carter-féle alakoké, akinek sikerült 600 dollárokért kampányposztereket és Labour feliratú kampánybögréket vásárolnia – Londonban. Igen elszánt ostobaság kell ahhoz, hogy ezt valaki úgy próbálja megmagyarázni a sajtónak, hogy „dehát kampány volt” – miközben technikailag állami pénzt használt fel kampánycélokra, ami errefelé csak kicsit rosszabb megítélésű az apagyilkosságnál. Brávó!

Az egyik legnagyvonalúbb kártyahasználó Mita Ririnui (Associate Treaty Negotiations Minister) aki golfütőket és ruhákat vásárolt, amikor Perth-be látogatott, most éppen sajnálja, de akkor csak a miniszteri hitelkártyája volt nála, mit tehetett volna? Ugyanő elpattintott 900 dollárt egy taurangai bringaboltban is.

Tim Grosner (korábban klímarettegésügyi-, jelenleg kereskedelmi miniszter) nem félt használni a kártyáját az éttermekben és bárokban, amíg Peruban járt az APEC (Ázsia-Pacific gazdasági együttműködés) rendezvényen, de Koppenhágában sem remegett a keze tavaly, amikor klímaváltozási konferencián vett rész. Most olyanokat mond, hogy meg kellett neki hívni ebédezni másokat és különben is, csak napi két ital volt…

Pia kérdésben bátran mondhatjuk, hogy a képviselők nem szeretik az olcsót, Judith Tizard (a volt fogyasztóvédelmi miniszter, aki mellesleg ritjka nagy baromságokat hordott össze szerző jogok és piracy ügyben egy éve) 155 dollárt perkált egy üveg Bollinger Brut pezsgőért egy puccos étteremben, ő nem átallotta azzal magyarázni a dolgot, hogy de hát öten voltak, köztük egy ausztrál nő, aki fogyasztó. És nem röhögte el magát!

Legyünk igazságosak, ezeket a hitelkártya költéseket a drága felhasználók visszafizették, – ha korábban nem, akkor most a botrány miatt – és különben sem egetverő összegekről beszélünk, nem is az összeg zavaró, hanem a hozzáállás. Mindenki, aki állami hitelkártyát kap, aláírja, hogy soha nem használja azt magáncélra, ahogy erről rendelkezik is a törvény. Az utólagos hebegő magyarázkodás szánalmas, de leginkább nevetséges. Az Air NZ már elő is jött egy vidám kis grafikával (a húszdolláros felnőttfilm-árat és nem szűkmarkú képviselőket cikizve) :

Egyértelműnek látszik, hogy a kormánypárt politikai előnyszerzésből tette nyilvánossá az elmúlt hat év képviselői költségelszámolásait (Phil Heathley egy laza audittal megúszta a dolgot, az most ellenzéki ex-kormánytagok viszont szorulnak), de mindezekkel együtt mégis csak transzparensebb lesz az állami hitelkártyák használata, hiszen a nyilvánosságot ezután újra kizárni nem lehet, az politikai öngyilkosság lenne.

A zátonyon a politikus nem önmagából gyűlölendő – bár kétségtelen, hogy nem a legnépszerűbb szakma – így szórakoztató látni, hogy gyűlölködés helyett inkább felháborodottak az emberek. A parlamentnek most sok tennivalója lesz, hogy betapétázza a hitelességen és a szavahihetőségen esett lukakat. Nem véletlenül került ez szóba most, jövőre választások (ráadásul pont az ötvenedik ciklus jön), már most dolgozni kell a kampányon.