A klímaváltozás balhé – I. rész (alapok)

Mától az ég kékebb, a fű zöldebb, a bárányok együtt hálnak a farkasokkal, a politikusok nem hazudnak többé, lelátni a tenger fenekéig és még éjszaka is sütni fog a Nap. Új-Zélandon ma életbelépett az Emission Trading Scheme. Sorozatunk első részében átvesszük az alapokat és a hátteret.

Az ETS, ahogy szólítjuk errefelé, már régóta téma, ami nem meglepő egy olyan országban, amelyik húsz-ötven évekre tervez előre, és van neki külön klímaváltozásügyi minisztere is. Ha valaki azt hinné, hogy ez a fizikáról, környezetről és a bolygóról, vagy neadjisten a klimatikus viszonyok változásáról szól, akkor ki kell ábrándítsam – ez politika, no és persze pénz.

Hogy kicsit is átlássuk, mi is zajlik, vissza kell mennünk a Kyoto-egyezményig, itt kezdődött el a mára több milliárd dolláros biznisszé/vallássá dagadt klímaváltozás-hiszti, amelyben a tudományos kutatások eredményeire alapozott eredmények helyett, kapjuk a morális obligót és a végtelenségig sorolható médiabaromságokat. A tudományos érvek helyett a klímabalhéban jobbára kétféle álláspont van:

1. Resident Evil – szkeptikusok és tudományos bizonyosságért küzdők
2. A Bolygó Megmentői – akik szerint a gonoszmohó emberiség miatt felmelegszik a Föld

Itt nincs és nem is lehet mérsékelt vélemény, sőt igazából vita sincs, vannak a jók és a rosszak és kész, a jóknak minden eszköz megengedett. Erről még később mesélek, most nézzük a Kyotoi-egyezmény néven elhíresült megállapodást. Az egész téma sokszázezer oldalas léptékű, úgyhogy egyszerűsítsük le, amennyire lehet.

Az egyezmény nagy vonalakban arról szól, hogy az azt ratifikáló országok kiválasztottak egy mihezképest évet (1990) és az akkori üvegházhatású gázok kibocsájtásának mértékét  veszik 100%-nak. Az egyezményt ratifikáló államok mind vállalnak egy bizonyos százalékot, hogy annyival fogják csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsájtását 2012-ig. A cél az volt, hogy az átlagos vállalás 5.2% legyen, az átlagos azért fontos, mert az egyezmény külön kezelte azokat az országokat, amelyekben a piacgazdaságba történő átmenet éppen zajlott (ne feldjük, 1997-et irunk, csak 8 évvel vagyunk K-Európa átalakulásának kezdete után. A gazdasági, ipari és társadalmi változások következtében a keleti blokk országai 35%-al voltak az etalonév kibocsájtása alatt, így számukra csak egy enyhe, 2%-os csökkentés vállalását tartották kívánatosnak). Amely országokban már működő piacgazdaság volt, azok jobbára 6%-os csökkentést szavaztak meg maguknak, amelyet bizony be kell tartani, így vagy úgy.

Az egyezmény által született meg a CO2 kvóta és az ezzel való kereskedés is. Az ötlet eléggé egyszerű, meg kell határozni egy egységet, amelyet közös értékarányosnak elismer minden résztvevő, és már kész is a piac. Mihezképestnek kitalálták a széndioxid-egyenértéket (CO₂e),  amelyet mindenféle üvegházhatású gázra alkalmaznak, így viszonylag egyszerű számolni. A CO₂e az a CO₂ koncentráció (ppm), amely ugyanakkora „üvegházhatással” rendelkezik, mint az éppen méricskélt egyéb gáz, így az egyéb káros gázok levegőbe eregetését át lehet konvertálni széndioxid-koncentrációba, és lehet vele matekozni. Ha van egység amiben tudunk számolni, akkor tudunk kereskedni is vele.

De miért is kereskednénk valamivel, amit éppen csökkenteni akarunk? A kyotóiak, meglehetősen okosan, kitaláltak egy kvóta- és kereskedelmi rendszert, hogy ösztönözzék az országokat az üvegházhatású gázok csökkentésére, ösztönözni pedig kiválóan lehet pénzzel. Kiszámolták, hogy melyik ország hány millió tonna káros gázt bocsájt ki, majd meghatározták az egyes országokra vonatkozó kvótákat, felosztották ezeket egységekre (“assigned amount units” (AAUs) az egységekből többféle is van, akit mélyebben érdekel, klikkoljon) Az elv egyszerű, aki kevesebbet bocsájt ki, mint a kvótája, az a ki nem bocsájtott mennyiségre vonatkozó kibocsájtási engedélyét eladhatja olyan országoknak, akik túllépték, vagy túl akarják lépni a kvótájukat – megéri tehát az államoknak az országon belül a kibocsájtás csökkentését noszogatni.

Az ETS minden, kibocsájtásssal kapcsolatos ágazatot lefed, erdészet, fosszilis üzemanyagok (közlekedés), energiatermelés, ipari termelés, mezőgazdaság és hulladékgazdálkodás. A kakukktojás, persze az erdészet, amely két módon is kapcsolódik a történethez – egyrészt ugye szabad krediteket állít elő a széndioxid megkötésével, mésrészt amikor kitermelik az erdőt (fafeldolgozás vagy termőterület kiterjesztés miatt), akkor az erdőkre jutó kvóta is elvész. Az ETS a kvótamegállapítások során komolyan figyelembe vette, hogy a szárazföldi terület milyen arányban erdősített, hiszen ez alapvetően befolyásolja az üvegházhatású gázok mennyiségét. Ha az ország kvótája 100 egység, ebből kibocsájt 80-at, de 20 egységnyit elnyelni képes erdőségek vannak, akkor csak 60 egységet bocsájt ki, negyvenet eladhat.

A kvótakereskedelemben nem csak országok vehetnek részt, vannak kvótabrókerek, és persze országon belül is tud venni egy komolyabb kibocsájtó az államtól, vagy olyan másik szereplőtől, akinek van feleslege. Nézzünk példákat:

X olajcég, vásárolnia kell egységeket, amivel lefedheti a kibocsájtását. Y erdészettel foglalkozó cég, ő kap egységeket az államtól mert erdőket ültet. Miután fakitermelést is végez, amely üvegházhatású gázok kibocsájtásával és a meglévő erdők csökkenésével jár, elhasználja a kapott egységek egy részét, tehát eleinte ugyan minuszban lesz, de később, ahogy a telepített erdők fejlődnek, pozitív egyenleggel zár hosszú távon. Z cég elektromos energiát használ, ipari méretekben, az ETS bevezetése számára áremelkedést jelent, hiszen egységeket kell vásárolnia. De kaphat az államtól a felhasználásán felüli keretet, amelyet értékesíthet, ezzel kompenzálhatja a magasabb energiaköltséget.

A gyakorlatban – szerintem – az egész elképzelés úgy beteg, ahogy van. Először is, a Kyotói egyezmény tényként kezeli, hogy a széndioxidkibocsájtás és a klímaváltozás között egyértelmű és direkt összefüggés van, miközben ezügyben nemhogy tudományos konszenzus nincs ezügyben, hanem mindenki összevissza beszél, pillanatnyi érdeke szerint. (arról nem is beszélve, hogy a klíma nem most kezdett változni, eddig sem volt állandó, soha!) Egy-egy kutatintézet élvezettel sírja tele a médiát, hogy húsz év múlva télen is nyár lesz, elolvadnak a jégsapkák, Amszterdamot csak búvárszemüvegben lehet látogatni és trópusi halak úsznak fel a budi csövén, ha csak egy szemernyi esélye is van annak, hogy kinéz  egy zsíros, állami forrású kutatási megbízás. Időnként felszínre bukkannak aggasztó hírek, a tudósok által, klímapánikolásra testreszabott kutatási eredményekről, kiderül, hogy az egész világot megmozgató klímapánik olyan mérési adatsorokon alapul, amelyről senki nem hajlandó elárulni semmit, sőt, magukhoz az adatsorokhoz sem igen lehet hozzájutni. Vajon miért nem publikusak (hadd ne mondjam: közérdekűek) azok az adatok, amelyek alapján államok írnak alá önkorlátozó rendelkezéseket és terhelik a döntés következményének költségeit az ott élő emberekre?

A civil- és médiadilettantizmus káros hatásai még felháborítóbbak, az Al Gore-féle ipari léptékű klímarettegtetéstől kezdve, egészen a műkedvelő, hobbipánikolókig, akik ugyan életükben nem láttak még kovalens kötést, még képen se, de határozottan tudják, hogy mit csináljon az USA ezügyben, és hogy be kell vezetni a villanyautót kötelezően, mert az zöld. És van a kifejezetten komoly károkat okozó, szorgalmas ostobizmus, ennek eredménye egy csomó zagyva webszájt, ahol szándékosan torz adatokból rajzolt grafikonok vannak, csomó olyan testreszabott adattal, ami ügyesen alátámasztani látszik a klímarettegős elméleteket – na ezekből dolgozik a legtöbb ojságíró is. Fals modellek, megmagyarázhatatlan forrású, bizonytalan adatok, népszerűséghajhász politikusok –

Mindezekkel nem csak az a baj, hogy tudományos eredmények helyett fodrászok és ács-állványozók magyarázzák el a fogalmatlan politikusoknak, hogy mi zajlik, nem csak az a baj, hogy a politika, (ideértve az ENSZ-en belülit is!) nem is érti, hogy mit akar szabályozni – a baj ott van, hogy tényleg elképesztő mértékben szennyezzük el a bolygó minden részét úgy, hogy közben azt hazudja magának az összes résztvevő, hogy az ETS majd csökkenti a kibocsájtást és minden szép lesz. (közben el ne feledjük, hogy mindez csak az üvegházhatású gázokra vonatkozik, az élővizek, talaj elszennyezéséről egy hangot sem szóltunk még)

Sajnos akik nem jutnak szóhoz az ügyben, ők lennének a nem-média-tudósok, hanem egyszerű szkeptikusok, akik azt mondják, hogy ne hozzunk már olyan kormányzati döntéseket, amelyek évtizedekre kihatnak a társadalmakra és a gazdaságra, anélkül, hogy ezeket nem alapozzuk meg sokszorosan ellenőrzött mérésekkel és számításokkal, modellekkel. Senki nem azt kérdőjelezi meg, hogy az üvegház-hatás ténylegesen létezik-e. De senki nem tudja egyértelműen, tudományos módszerekkel bebizonyítani, hogy az üvegházhatású gázok kilevegőbe eregetése okozza a klímaváltozást, ez a kényelmetlen igazság.

Csak érdekességképpen, a legnagyobb kibocsájtók pont nem törődnek az egésszel, az USA (aki az 1990-es kibocsájtások 36.1%-áért felelős), bár ott volt Kyotóban és aláírta, azóta sem ratifikálta a szerződést, Kína pedig nem kívánt résztvenni a mulatságban, egyáltalán. Mellesleg a szerződés hatálya alól a vállalásokat aláíróknak is van lehetőségük kilépni, ha 12 hónappal a kilépés előtt jelzik ezen szándékukat. Emellett a kibocsájtási értékeket nem szimplán millió tonnákban határozzák meg, előszeretettel vetítik ezt egy főre, ami azt eredményezi, hogy hatalmas mennyiséget kibocsájtó országok nem vezetik a listákat. Nagyon furcsán működik ez az egész.

Új-Zéland a bolygó üvegházhatású gázkibocsájtásának 0,2%-áért vonható felelősségre. Az tisztán látszik, hogy az ETS bevezetésének komoly gazdasági következményei lesznek, amelyek mindenkit érintenek. Az, hogy az ETS nem mindenki vezeti be, az még többeket érint, hiszen akik bevezetik, gazdasági hátrányba kerülnek a nem bevezetőkkel szemben, ezzel viszont a politikának is számolnia kell. Hogy a zátonyt hogyan érinti mindez a gyakorlatban, arról a következő posztban beszélünk.