Péntek este az egész szerkesztőség egy jótékonysági vacsorán vett részt, amely sok szempontból érdekes volt, én még nem voltam ilyesmin korábban. A The Warehouse (TWL) évente rendez egy ilyen jótékonysági vacsorát, az évek alatt ez lett a legnagyobb ilyen rendezvény az országban.
A jótékonykodás, alapítványok és nemes célok számára való gyűjtés/adakozás népszerű társadalomjobbító szokás és hagyomány angolszászéknál, a magánemberektől a nagy cégekig, mindenki gyakorolja, részben altruizmusból, részben pedig kiváló PR eszköz is a jótékonyság, és még az adóból is leírható, és kicsit társadalmi elvárás is.
Idén a TWL a Starship alapítványnak gyűjtött pénzt, amely gyermekkórházat üzemeltet. A kórházon belül működik a bohócdoktor alapítvány, amely a nemzetközi bohócdoktorizmushoz csatlakozva, immár két éve bohóckodik az ország négy városában, számos beteg kisgyereknek szerezve örömet. A Starship alapítványt már a kórház megépülése óta támogatja a TWL, az idők során több, mint két millió dollárt adományozott már a kórháznak, idén a bohócdoktor program került fókuszba.
Természetesen voltak beszédek, a sok nagyfőnök mind osztott egy kis eszet (ott cirkált a cégalapító Tindall is), kicsit fényezték magukat, meg kicsit a partnereket, ahogy kell, és persze beszéltek a bohócdokik is. Az egész hacacárét két nő vezette, roppant szórakoztatóan, egyrészt Kerre Woodham, aki amolyan médiaszemélyiség, rádióműsora és könyvajánló-programja van, írt könyvet is, rendszeresen publikál a Heraldban és nagyon vicces nő, sorozatos, sikamlós dumákkal, nagyon finoman és profin irányította a rendezvényt. A másik hölgy Lucy Lawless volt, akit onnan ismerünk, hogy ő volt a Xena régen, nem olyan régen meg a Spartacusban és a Battlestar Galactica-ban szerepelt, ráadásul, állítólag énekel is, ezt szerencsére nem kellett elszenvednünk. Lucy egyébként évek óta a Starship Foundation irányító testületének tagja, számos rendezvényen gyűjtött már pénzt az alapítványnak.
A rendezvény többféleképpen is hajtotta a jótékonysági pénzeket, egyrészt a TWL nagy beszállítói és partnerei vásárolhattak asztalokat (ennek az ára is a bohócdokiknak ment), volt egy csendes és egy kifejezetten hangos árverés, és ott a helyszínen is lehetett adakozni, direkt erre a célra szolgáló borítékok segítségével. A csendes árverést a Vodafone hoszteszei bonyolították, iPaddal a kézben szaladgáltak, azon futott az erre a célra írt kis app, lehetett szkrollozni a tételek között és liciteket elhelyezni. Ez az app egyébként az este során ingyenesen letölthető volt az itunes store-ból, sok iPhone tulaj a saját készülékén licitezett összevissza, ez egyrészt kiváló megoldás volt, a hoszteszek népszerűek voltak a kütyükkel, másrészt meg jó volt látni az otthoni szórakoztató tablet kategóriát profin kivitelezett üzelti környezetben helytállni.
Az árverési tételek mindenféle jótékonysági adományok voltak, köztük egészen érdekes dolgok is, mint pl. Federer egy korábban használt, dedikált ütője, egy gitár az AC/DC-től, a zenekar takjai által dedikálva, egy All Whites mez, szintén aláírva, és még számos egyéb egyedi holmi, vagy kivételes utazási, szolgáltatási ajánlat, de voltak játékok és változatos helyeken beváltható bónok és különleges csomagok, mint például egy három napos kaland az Australian Tennis Openen, exkluzív hotelben, minden csiribirivel vagy egy négynapos luxusmenet a Melbourne Cup-ra.
A csendes árverés mellett zajlott egy másik is, vicces kikiáltóval, még viccesebb licitekkel, ez az egész nem is lett volna unalmas, ha rövidebb, de mire harmincöt tételt leütöttek, egészen késő lett, a nyakkendős urak pedig egyre jobban húzták az l-betűket, úgyhogy kicsit megült a buli, csak akkor pezsgett fel kicsit, amikor kiderült, hogy összesen négyszázkétezer dollárt sikerült gyűjteni gyerekkórházéknak, ami azért kifejezetten szép teljesítmény.
A rendezvény méretét jól érzékelteti, hogy nyolcvanhat darab tízfős asztal volt, plusz még némi szatellita vendégek, hostok, stb, összesen körülbelül kilencszáz ember zsinnyegett a SkyCity Convention Centerben. Ez a kilencszáz ember lazán, zökkenőmentesen volt kiszolgálva, a kilencszáz kihozott főétel első és utolsó tányérja között nem telt el negyed óra sem, gördülékenyen ment minden, jó volt nézni a szervezettséget és a profizmust.
A kajáról nem is szólva, az előétel inkább érdekes volt, mint kiemelkedő (rákok tabascós gazpachoban) de a steak kifejezetten jó volt, az apró desszertfalatok is ötletesek és finomak voltak. A borosok is kényeztetve voltak, volt szerencsénk egy teljességgel egyedi, tömény, fűszeres Chardonnayhoz (Montana Ormond, Gsiborne, 2007), olyan zamattal, amire rá lehetett volna könyökölni, nagyon érdekes volt. Kóstoltunk még egy Sauvignon Blanc-t (Montana Showcase Series, Marlborough, 2009) és egy vöröset (Camshorn Pinot Noir, Waipara, 2007) is ezek is kiválóak voltak és az asztalunknál ülő, elkötelezett szakembernek látszó alak szerint a Heineken is megfelelt az elvárásoknak, főleg az, hogy folyvást hoztak újabbakat.
Kicsit bánom, hogy nem vittem kamerát, egészen mókás képeket csinálhattam volna (celebszpotting!), de utólag kár ezen morfondírozni. Összességében kellemes rendezvény volt, majdnem elviselhetően alacsony sznobfaktorral, jó kajával és jó borokkal.
