Rádiózás a zátonyon I. – a kezdetek

A kereskedelmi rádiózás igen népszerű errefelé, viszonylag sajátosan is működik, köszönhetően a rádiózástörténet kora szakaszának, amely elég sajátosan alakult. A kezdetektől ötvenhatig.

1921 november 17.-én, az Otago egyetemen (Dunedin) egy Robert Jack nevű prof összelapátolt egy picike adóállomást, és az éterbe sugározta a zátony első rádióadását, amelyről sokat nem tudni, de az biztos, hogy elhangzott benne a Hello My Dearie c. dal. Négy évvel később, az 1920-as Posta és Távíró Törvény kiegészült egy Broadcasting szekcióval, amely egyéb hasznos rendelkezések mellett, a rádióvevők tulajdonosaira évi öt shilling licenszdíjat mért ki, a rádióadók licencét pedig évente kettő fontban állapította meg.

1925-ben a The Radio Broadcasting Company (RBC) az állammal történt hosszas egyeztetés majd megállapodás után, nekilátott kiépíteni egy nemzeti rádiórendszert. Négy külön állomás üzemeltetésére nyert jogot, (britek nevezték el őket, tehát: 1YA, 2YK, 3AQ, 4YA) amelyeket a kormányzat heti 15 (tizenöt!) fonttal támogatott.  1929-ig az RBC számos átjátszóállomást helyezett üzembe, hogy a vidéki kisvárosokat is elérje, sőt alvállalkozóként sok B-állomás dolgozott nekik, amelyek jobbára magántulajdonban álltak és alulfinanszírozottak voltak.

Miután egyre több és több ember hallgatta a rádiót, az RBC egyre nagyobb nyomásnak volt kitéve, hogy forradalmian új műsorokat is létrehozzon, a jónép nem volt rest százával irkálni a leveleket, hogy mit is szeretne hallani. Az RBC, hallgatva az új idők – és a munkiáslevelezők – szavára, felvett egy Maude Basham nevű hölgyet, aki a gyorsan legendává váló Daisy néni néven híresült el. Aunt Daisy egészen 1963-ig vezetett rádióműsorokat, bár a gazdasági válság idején el kellett bocsájtani, mert a szigorú munkaügyi rendelkezések nem engedték meg nőknek a dolgozást az inséges időkben.

1932-ben alakult meg (az RBC eszközeiből) a New Zeland Broadcasting Board (NZBB) amely 4 évre teljhatalmat kapott a frekvencia- és eszközgazdálkodásban, nem nagyon volt titok, hogy az NZBB 4 éve tulajdonképpen a talaj előkészítése a komplett államosításhoz. Két év alatt annyira eluralkodott az NZBB, hogy bizonyos tartalmakat egyszerűen nemkívánatosnak tekintettek, és a sugárzásukat letiltották. Igy került listára Bernard Show műsora, amelyben kommunizmuspárti nézeteket gondolt megosztani a nagyérdeművel, de Jiddu Krishnamurti, indiai filozóf beszéde is belement a piros tartományba. A gyanútlan közönséget muszáj volt megóvni ezektől a felforgató eszméktől, még esetleg elfelejtettek volna rendes alattvalók lenni. A tartalomszűrés csak egy bosszantó dolog, a komolyabb gond a hallgatóság egy részének elvesztése volt, az NZBB felvásárolta a B-állomásokat, majd bezárta őket, rádió nélkül hagyva a vidéki hallgatóságot.

1934-ben egy Colin Scrimgeour nevű alak (Scrim bácsi) megvásárolta az 1ZB nevű rádióállomást ötven fontért és kereskedelmi rádiózásba kezdett Aucklandban. 1935 november 24.-én, egy nappal a választások előtt, mindenki izgatottan várta Scrim bácsi heti műsorát, mindenki tudta, hogy Scrim bácsi nem szívbajos és meg fogja próbálni a választások előtt ismét felemlegetni korábbi vesszőparipáját, a B-állomások bezárásának kérdését. A politika természetesen szokásához híven járt el, az adás megkezdése után pár perccel a frekvenciát zavarni kezdték.

A ’36-ban megválasztott új miniszterelnök, Michael Joseph Savage bejelentette, hogy teljesen átalakítja a rádiózást, a kis magánadók helyett, állami tulajdonú kereskedelmi állomásokat hoznak létre, kormányzati felügyelet alatt. Legott szét is rúgta a NZBB-t éslétrehozta a National Broadcasting Service-t (NBS). Azonnal megvették az 1ZB-t, mint a nemzeti kereskedelmi rádióhálózat (NCBS) első állomását és újra felvették Aunt Daisy-t, aki visszakapta közkedvelt reggeli műsorát is. Kisvártatva beindult a 2ZB Wellingtonban, a 3ZB Christchurchben és a 4ZB Dunedinben. 1939-ben az NCBS átmenetileg felszerelt egy vasúti kocsit stúdiónak és mobil állomásként üzemeltette 5ZB néven, három hónap alatt járta be az Északi Szigetet, folyamatosan sugározva.

A háborús időkben a kereskedelmi rádiók is kivették a részüket az erőfeszítésekből, mindenféle kampányokat sugároztak, meg lelkesítették a népet. ’42-ben, a konspirációt lehetetlenné téve (!) betiltották a szülinapi jókivánságok, időjárásjelentés, tőzsdei árváltozások, a hajózási hírek és egyáltalán bármi olyan sugárzását, amelyekben számok szerepelhettek, mert ezekben ravasz kódokat rejthetett volna el az ellenség, amit nyilván nem lehetett hagyni.  ’44-ben az aucklandi 1ZM állomást az USA hadseregének rendelkezésére bocsájtották, hogy szórakoztassa az itt állomásozó amerikai katonákat.

A háború után a rádióállomások roppant ötletes invencióval álltak elő, építettek egy mobil stúdiót, amely képes volt rögzíteni a változatos helyszíneken felvett hanganyagot, amit később a nagy állomások sugároztak. A háború alatt igen sikeres mobil felvevőegységek itt is bizonyítottak, nem titkolt cél volt, hogy erősítsék a nemzeti öntudatot és közelebb hozzák az itt élő kultúrákat egymáshoz. A negyvenes évek végén megjelenő, hordozható eszközök rövid őton véget vetettek a stúdióbatárral való csavargásnak, a negyvenes évek végére feledésbe merült az egész móka. A horizonton újabb és újabb rádióállomások tűntek fel.

1949-ben, az 1ZB műsorvezetője remek az április tréfával szórakoztatta a hallgatókat: ijedten közölte, hogy egy egy mérföld széles darázsfelhő szeli át Aucklandot, majd felsorolta, hogy milyen módon lehet átvészelni a természeti csapást. A háziasszonyok természetesen azonnal engedelmeskedtek (hiszen a rádió mondta) begyűrték a zoknijukba a nadrágjukat és mézzel töltött csapdákat raktak a bejárati ajtók elé. A rádióügyi miniszter korántsem volt nevetős kedvében, komoly hisztit csapott, hogy ilyen többet ne fordulhasson elő.

Ahogy szálltak az évek, a technika mellett a tartalom is folyamatosan fejlődött, a jó minőségű vezetékes kapcsolatok lehetővé tették az állomások közötti, alacsony veszteségű jelátvitelt, megjelent a 45-ös fordulaton játszó bakelit (leváltva a 78-ast), a rádiójátékipar pedig olyan szintre fejlődött, hogy külön stúdiókat alakítottak ki, ahol csak rádiójátékokat rögzítettek, a sorozat és rádiódarabszerzők külön osztályként fungáltak a rádióiparban.

1956-ban elérte a zátonyt a Rock ‘n Roll, és alaposan kitekerte a viszonyokat. Nem csak az új zenék, hanem az azokat játszó műsorvezetők újultak meg, a friss generáció pedig nem igazán fért bele az öltönyös kiwi urak által elképzelt, állami keretbe. Lemezlovasok, új, az idősebb korosztály számára szinte érthetetlen szleng, és persze a felháborító szabadszájúság – ne feledjük, hogy huszonegykét évvel ezelőtt zavarták a nem tetsző rádiadót! A piterecepteket és az állattenyésztési jótanácsokat elkezdte felzabálni a városi gyerekek laza szövege. A változásról és a következményeiről a következő részben mesélek.