Rainforest Express – Waitakere Ranges

Az ezerkilencszázas évek elején, a város fejlődésével, egyre komolyabb igény jelentkezett a vezetékes ivóvízre, így kénytelenek voltak a helyiek valami vízügyi facilitást létrehozni. Csapadékvíz akad bőven, úgyhogy volt mit összegyűjteni, az alsó duzzasztót már meglátogattuk egyszer, most megnéztük a felsőt.

Auckland vízellátását völgyzárógátakkal duzzasztott folyókból oldják meg, 1905 óta összesen tíz duzzasztógát épült, a háború előttiek vasbetonból, a háború utániak pedig tömörített földből készültek. A Waitakere és Hunua erdőségek szerencsés elhelyezkedése és magassága miatt, az évi átlagos csapadékmennyiség errefelé 1800mm, kb. másfélszerese annak amit a város maga kap, a tíz gát összesen kilencvenhat millió köbméter vizet tárol.

A Waitakere és Hunua vidék erősen hegyesvölgyes, nem véletlenül tűnt jó ötletnek a völgyekben húzódó pici folyókra építeni a gátakat, megrekesztve az összegyűlő csapadékot. Egyrészt ez a vidék jobbára lakatlan, másrészt innen a víz gravitációs úton lejut a városba, és mivel errefelé sem ipari sem mezőgazdasági termelés nincs, az innen érkező víz még tiszta is.(a duzzasztott tározók amúgy is hajlamosak a részleges öntisztulásra) Az sem elhanyagolható szempont, hogy a gátak képesek felfogni a viharos hirtelenséggel lezúduló esőzéseket, így csökkentik az áradásveszélyt is.

A gátrendszer építésébe 1905-ben kezdtek, az első műtárgy 1910-ben készült el, ez a Waitakere duzzasztó (a gátakat a folyókról nevezték el, amelyre épültek), amely 25,1 hektáros tavában 1.76millió köbméter vizet raktároz. Főhősünk a gátrendszer másodiknak elkészült eleme, az Upper Nihotupu Dam, amelynek építése a Waitakere gát elkészülte után azonnal megkezdődött, de befejezni csak 1923-ban tudták. Az építkezést erősen hátráltatta az első világháború, amely értelemszerűen csökkentette a rendelkezésre álló munkaképes férfiak számát (a pusztakezes gátépítés pedig nem kifejezetten női meló, száz évvel ezelőtt meg pláne nem az volt), majd az 1918-as nagy influenzajárvány, amely közel feleannyi új-zélandi emberéletet követelt, mint a háború.

Az építkezés megkezdéséhez ki kellett épülniük az építőanyag utánpótlást szállítani képes útvonalaknak, amelyek megépítése önmagukban is elképesztő erőfeszítést kívánt. Csákánnyal és lapáttal nekimenni az esőerdőnek sosem méznyalás, de más megoldás nem volt, úgyhogy kiépítettek néhány keskeny nyomtávú vasútpályát, amelyen gőzvontatású mozdonyok húzgálták a csilléket. Ez pompásan működött egészen addig, amíg el nem jött az alagútfúrós rész, amibe a hegyekben előbb-utóbb belefut az ember. Komoly fúróbeendezések odaszállítására nem volt mód, így csákánnyal fúrták az alagutakat, ez az oka, hogy az alagutak igen alacsonyak és szűkek, a legszükségesebbnél több csákányozást csak az elmebetegek csinálnak.Erről a kisvasútvonalról mindjárt lesz még szó.

A gát végül elkészült, a gáttól pedig egy megtermett csővezeték szállítja a vizet a tisztítóállomásokra, ahonnan az a vízvezetékhálózatba kerül, az emberek meg megisszák vagy fürdenek benne. Az egész miskulacniát a Watercare nevű, tanácsi tulajdonban levő cég üzemelteti és tartja karban, ők végzik a vízminőség ellenőrzését, a víztisztítást, és szabályozzák a duzzasztott tározók szintjét, amennyire éppen szükséges.

Emellett, mivel a kisvonat pályáját amúgy is karban kell tartani, kieszelték, hogy viszik rajta fel és alá az érdeklődőket, amiből csurran-cseppen egy kis pénz, meg osztanak egy kis tudást is, úgyhogy építettek kis utasszállító kocsikat és mehet akit érdekel az ilyesmi.Ritáék hívtak, mi meg mentünk. (előre kell bookolni helyet a vonatra)

A kaland a Jacobson’s Depot-tól indul, ahol az ember meghallgatja, hogy mit fog látni, meg, hogy ne dugja ki a kezét a vonatból (amelynek egyik oldala nyitott), majd bemászhat a lilliputi méretű kisvonatba, amely még éppen elfér a szúk alagutakban. A vonat kb. hat kilométert tesz meg, végig a vizet szállító vezeték mentén, útja során 10 alagútban és kilenc hídon csattog keresztül, meg-meg állva, hogy mindenki alaposan kigyönyörködhesse magát a környékben. Az egyik legszebb megálló a Quinns Viaduct, ott kis is lehet szállni és nézelődni, alul patak, oldalt dzsungel, felül eső (utóbbit nem garantálják), csodaszép vadon.

Az alagutaknak saját élővilága van, (épített környezet vs. élővilág, helló, mi?) megálltunk megnézni egy kupac szörnyet, amelyek a falon csimpaszkodtak. A városlakóknak meglehetősen ritkán adatik meg, hogy az Új-Zélandon őshonos barlangi weták közül láthassanak párat, pedig igen rüszmeteg és nagy teremtmények, pont ilyenek kapták szét a kiscsávó fejét az Idő Uraiban.

Rajtuk kívül persze vannak még világítós kukacok, ahol nem betonozott az alagút fala, ezt a visszaúton volt szerencsénk végigélvezni egy hosszú alagútban, mintha a csillagok alatt suhantunk volna. Ha viszünk lámpát, akkor a fényénél időnként megláthatjuk, hogy milyen kőzeteket kellett kicsákányozni, hogy mi vonatozhassunk, időnként elképesztően színes, a gyűrődéseket jól mutató rétegződések mellett csihogtunk tova.

Végig az út során a néni elmagyarázza, hogy éppen mi mellett megyünk el, vagy mi az érdekes látnivaló, vannak kaurifák, páfrányok, korábban széttört vízvezeték, mellékvágányok, meg mindenféle izé, ráadásul bizonyos pontokról csodálatos látványt nyújt a magasból a Manukau-öböl és a Lower Nihotupu Reservoir vize, de önmagában az őserdőben vonatozás is bazi klassz.

A túra vége egy kis pihenőhelyen van, ahonnan nagyjából tíz perc alatt fel lehet sétálni, – vagy mazochistáknak egymillió és kilenc lépcsőn felmászni – magára a gátra. Az Upper Nihotupu Dam nagyjából az elkészülte óta ugyanúgy néz ki, bár a kétezres évek közepén kapott egy alapos átvizsgálást és számítógépvezérlésű irányító és mérésadatgyűjtő rendszert. Auckland legmagasabb gátja 12,5 hektáros tavat duzzaszt, benne 2.2 millió köbméter vízzel. Mivel az építkezés óta rengeteg idő eltelt, az errefelé restnek nem mondható vegetáció már rég eltüntette az építkezés nyomait, (volt mit eltüntetni, a helyben fejtett követ helyben őrölték és töltötték a gátba, egész gátgyár volt a völgyben) egészen szürreális, hogy a csodálatos, látszólag érintetlen környezetben áll egy hatalmas betonépítmény, amelynek az egyik oldala tó, a másik meg vízesés. Nem elhanyagolható tény, hogy a gát korlátja már nem ocsmány postászöld, hanem becsületes, vidámszürke, ami feldobja az egész látványt.

Sajnos pont a gáton sétáltunk, amikor rákezdett az eső, így a képek és a videók elég bénák lettek, de azért látható rajtuk, hogy hogy néz ki a közel száz éves holmi. Aki teheti, az menjen el, egyrészt a kisvonat egy cukorfalat, meg kell zabálni, másrészt végignézhető hat km csővezeték (műszakiak előnyben) a szerelvényeivel, meg egy gyönyörű gát egy gyönyörű tóval és az egész nincs messze, fél-háromnegyed óra alatt ott van az ember a shore-ról is, a kaland pedig két és fél óra, gyerekek imádják. Aki genetikailag vízbázisorientált, az rajta tarthatja a szemét a tározók vízszintjén, nézegethet fotókat az építkezés idejéből, vagy végigkutyagolhatja a Hillary Trailt, amely keresztülvezeti a Waitakere Rangesen, érintve a kisvonat pályáját is.