Ausztráliai tartózkodásunk első vele kifejezetten naposra sikerült, úgyhogy a koalás helyi kaland után először északra indultunk, hogy megnézzük a címszereplőket. Aztán délre.
SC kb. száznegyven kilométerre van Brisbanetől, ellenben megy oda autópálya, nem egy nagy etvasz odajutni. Plusz szépség, hogy az ember menet közben elhalad a Glass House Mountains mellett, amit maga Cook kapitány nevezett el, az otthoni (Yorkshire) üvegolvasztó kemencékről. Azoknak volt hasonló fazonja, mint ennek a tizenegy hegyből álló felszíni képletnek, ami a síkságon látható. Nem egy everest, a legmagasabb hegy is csak 556 méter (Mt. Beerwah). Mondjuk a síkság se csúnya, de azért csak egy síkság, nem árt neki egy kis díszítés.
Célpontunk a Noosa Heads nevű nyaralófalu volt, ami tényleg semmi más célt nem szolgál, csak eteti és altatja a parton hemperegni szeretőket. Leparkolás után sétáltunk egy nagyot, megnézegettük a boltokat és kinéztük, hogy hol fogunk takarmányozni, aztán leballagtunk a partra. A kis félsziget csúcsa természetvédelmi terület, de szabadon lehet jönnimenni, sokat ezt is tették, rajtunk kívül szinte mindenki surfdeszkával a hóna alatt.
Miután kisétáltuk magunkat (amihez azért nem kellett sok a harminc fokban) lesétáltunk a partra mi is, hogy feredőzzünk a habokban, bár ezt a gyermek kategorikusan visszautasította, miután egy pillantást vetett a hullámokra. Sajnos a homokozókészlet nem volt nálunk, úgyhogy nagyszabású talajmunkák helyett inkább a rokonzokat szórakoztatta, amíg mi a nejjel beromboltunk a vízbe. A víz nagyok kellemes, a hullámok pazar mualtságot biztosítottak, amelyet se cápák, se medúzák, se egyéb szörnyek nem zavartak meg. Pancsolás után kijöttünk, megint sétáltunk meg megebédeltünk és hazakocsiztunk.
Noosa Head egyébként irtó jópofa, csodálatra méltó önfegyelemmel hoztak valami építési szabályt, hogy nem lehet nyolcszáz lakásos apartman-toronyházat építeni, és nem is építenek, ettől az egész teljesen élvezhető és emberi léptékű maradt. A parti sétányféleség mellett persze ott vannak a kötelező egy-két emeletes nyaralók (számomra örök rejtély, hogy az óceántól kb. tizennyolc lépésre minek medence is) amelyek másik oldala már a főutca, úgyhogy sétálgatva vagy robogóval minden simán elérhető, kényelmesen. A part kilométereken át tart, úgyhogy tömeg sincs igazán és még újzélandi fagyizó is van.
Másnap is partozást követtünk el, de ezúttal délnek indultunk, hogy a Gold Coastra vessük a tekintetünket, amiről már oly sokat hallottunk. A Gold Coast közelebb van, csak kb. nyolcvan km-t kell menni, hogy odaérjen a dolgozó, eltéveszteni sem lehet, messziről azért, mert mindenfelé ki van táblázva, hogy Surfers Paradise, közelről meg azért, mert olyan, mint egy vízparti üzleti negyed.
Elképesztő mennyiségű és méretű toronyház van szertedobálva mindenfelé, egymás hegyén-hátán, kissé túlzásnak is tűnik, amikor köztük sétál az ember. Gold Coastnak már van saját nemzetközi reptere és mindenféle világi hívsággal próbálja szórakoztatni a vendégeket, olya, mint egy nagy diznilend, a hülye Goofy nélkül. Az összes luxusmárka jelen van, jachtkikötők, Versace hotel, Sheraton, mallok, éttermek és kb. egymillió apartman, dugig tömve mindenféle nyaralókkal.
Borzasztó látványos az egész, a part is nagyon klassz, kiváló minőségű felületi egyenetlenségek a vízben, kényelmes, finom homok, mindenféle szórakozási lehetőségek, olyan, mintha Salounak beadtak volna egy ámerikai hormoninjekcót, ugyanakkor teljesen személytelen az egész, pláne egy nappal Sunshine Coast után volt furcsa hely. Nem mondom, hogy nem nyaralnék itt, a lábamat áztatva az óceánban, de azért ennél ezer jobb hely van a környéken, ahol van is valami, ami máshol nincs. Egy nézést megért mindenképpen. Mindkét parton jól éreztük magunkat, de egyrészt más pénztárcához van méretezve a kettő, másrészt SC sokkal hangulatosabb.
