The kiwi has landed

Nyolcadik hó nyolcadikán, este fél nyolckor megdupláztuk a szerkesztőségi gyermekszámot.

Nem ért ez minket váratlanul, több figyelmeztető előjel is volt, egyik a hónapokig elhúzódó terhesség, meg a mindenfélre babakellékek beszerzése, úgyhogy számítottunk valami hasonlóra. Hétfő reggel azzal keltett a nej, hogy csendes patakként folyik belőle a magzatvíz, nem gondolom-e, hogy szülni kéne-e menni? Inkább elvittem a gyereket az oskolába, a nej meg megkérdezte a midwife-ot, hogy most mi van? Néni mondta, hogy nem kell aggódni, meg ne zaklassuk feleslegesen a kórházi személyzetet se, úgyhogy megreggeliztünk és vártuk, hogy történjen valami.

A középső feleség óránként ránk telefonált, hogy mi van, de nem sok változás volt, úgyhogy aszonta, hogy dél körül nézzünk be a kórházba, mert valami antibiotikumot kell a szervezetbe juttatni, úgyhogy követtük a tanácsát és bekocogtunk az intézménybe. Ott várt bennünket a midwife meg az előkészített szoba, a nej kapott antibiotikumot, én meg nem. Vártunk sokat.

A kórház egyébként teljesen normális, kórházszerű, ám merőben ellentétes az elsőszülöttünk kivitelezése során tapasztalt kórházélményekkel. Egyrészt nem hullik a vakolat meg nincs az a folyamatos izélgetés, az szülésnél nincs is orvos (nem beteg senki, ugyebár) csak a midwife, úgyhogy szépen kényelmesen és békésen lehet szülni. Nem véletlen, hogy a magyar nyelvben nincs is szó a privacy-ra, amiből itt jut bőven, az egész hozzállás teljesen másnak bizonyult, mondjuk ki, civilizáltabb az egész buli, leszámítva, hogy a cdjátszó oda volt láncolva a szekrényhez, de hát. Az is más, hogy itt nem adnak az anyukának beöntést és gátmetszés sincs, viszont a gyereket nyomban odaadják anyjának, hogy nézegesse mit cipelt eddig, nem mossák, nem méregetik egyből és nem szívják ki az orrát se.

A kórházba nekünk tulajdonképpen csak a terhességet kellett vinni, minden másról gondoskodtak, (ideértve az evőeszközt, hálóinget meg mindent) esetünkben csak annyi volt a különbség, hogy mi saját szülésznőt vittünk, aki nem a kórháznak dolgozik, hanem szabadúszó, az állam fizeti őt, nem a kórház. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy itt korrekt takarmányt kap a bennfekvő, nem pedig egy párizsis zsömlét vaj nélkül, apukáknak és whanauknak meg ott az ingyékávé, tea. Mondjuk az biztos valami világösszeesküvés, hogy minél több karfiolt meg zöldbabot kell etetni a benn fekvőkkel, attól lesz klassz a hangulat.

A midwife időnként meghallgatta a gyerek szívhangját, egyébiránt töltögette a papírokat (rengeteg papír van) és kereszrejtvényt fejtett, meg a családi történeteivel szórakoztatott minket. Nagyon aranyos néni különben, alkatra olyan, mint Tamás barátom, csak alacsonyabb és nincs szakálla. Saját bevallása szerint a miénk kb. a kétezredik szülése, amelyben segédkezik, nem nagyon lehet már meglepni semmivel, bár nem is igyekeztünk.

A tényleges szülés úgy délután öt tájban indult meg, addig semmi izgalmas nem volt, csak hallgattuk, hogy más szobákban mások szülnek gyerekeket rakásszám, meg egyszer eljött Imma, felkapni a gyerekülést, hogy elvigye a suliból az elsőszülöttünket magukhoz. Voltak fájások, meg minden ilyen hiszti (a nők elképesztő dolgokra képesek, hogy ez ember felnézzen egy jó könyvből, és a legklasszabb hülye szóvicceket se tolerálják ilyenkor) úgyhogy fél nyolc után két perccel előjött a gyerek, szép lila volt, ordított, mint a sakál, a midwife betekerte rongyba és a kezembe nyomta, amíg az utómunkálatokat végezte a nejemen. Kb fél óra múlva a gyerek már szopott, mint a szivattyú, a midwife lelépett, hogy békénhagyjon minket úgyhogy vagy két órán át nézegettük mit vettünk. Amikor úgy gondolta, hogy eleget játszottunk már, akkor visszajött, megmérte a gyereket (52 cm, 3.8kg, 8 pud 6 verszta, ezeket a birodalmi mértékegységeket alkalmazzák a gyerekere) aki időközben elaludt és ismét morcos lett, hogy csesztetik, de hát az élet nem habostorta, ugyebár.

Tíz után jöttem el a kórházból, elmentem a (másik) gyerekért, felkeltettem, hazahoztam, megnézegettük együtt az új gyerek képeit, aztán elmentünk aludni. Reggel elvittem iskolába, majd behordtam a kórházba amit a nej rendelt (mikroszkopikus zoknikat, meg izéket).

Hát így állunk. Igazából kettő dolgot nem értek, az egyik a kórházi parkoló, amely már fizetős, de nyolckor vagy mikor kinyitják a sorompókat, így bárki elmehet a francba fizetés nélkül, a másik az, hogy miért akarja mindenki rögtön tudni a baba méreteit? Komolyan, mit számít mekkora, miért ez a legfontosabb? Érted, már ma sem akkora, mint tegnap volt, ráadásul jól becsülhetően nőni fog még tizenéven keresztül… Azt hagyjuk is, hogy itt valamiért az SI mértékegységrendszer, amely uralja az élet minden területét, miért nem tudott betörni a szülészetekre? A mérleg is grammban mér, a midwife is úgy nézte ki táblázatból, hogy ez imperiál gallonban, vagy mi a bánatban mennyi is lehet? Amúgy a kórházban nem szabad cukros üdítőt semnem csokit árulni, úgyhogy egy becsületes kólát nem tudtam inni, amikor a vércukrom már a zokniban volt, hát nem tudom, nem vagyok nagy kólaivó, de most szülni tudtam volna egyért.

Ma reggel már ott várt a kórházban (a lányok mellett) a belügyminisztérium nyomtatványa, amin be kell majd vallani a gyereket, elég feszes a határidő, kettő hónapunk van, hogy visszaküldjük a papírt, ők meg tudomásul veszik, onnantól lesz hivatalosan is neve, addig a gyereket úgy hívják, hogy Anyjaneve’s baby. Mondjuk születési igazolást (anyakönyvi kivonat) viszont pénzért kell venni, a jó hír az, hogy van csodaszép mintás papíron, még választani is lehet, de mondjuk ez akkor lesz érdekes, amikor a magyar állampolgárságát akarjuk intézni.

Ma este elmentünk az egyikkel megnézni a másikat, kettes sorszámú gyermekem csendesen röfögött egy dobozban, az egyes sorszám kicsit meg volt illetődve, de jeleztük, hogy jobb, ha megszokja, mert visszavinni nem lehet majd. Ha valaki szeretné más gyerekének az ordibálását és röfögését hallgatni, az klikkoljon ide.