erről az egészről

Már egy hete itthon van velünk a mégrövidebblábú, tök érdekes, fárasztó és szórakoztató hét volt.

A gyermek leginkább egy utolsó kocsmatöltelékre hasonlít, kapálózik, röfög, büfög, spontán ürít és ordítva rendeli a piát. Ettől függetlenül azért szeretjük, sőt, a márnemannyirarövidlábú is megbékélt azzal, hogy van neki egy kistestvére. Sokat segít, képes nem ordítani, ha a másik alszik, ott van pelenkacserénél és hajlamos az ágyon ülve énekelgetni a kicsinek, maga által kieszelt dalokat, magyarul.

Miután másodszor csináltuk végig az egész terhesség-szülés dolgot, kénytelen vagyok elmondani, hogy mit is gondolok az egészről: az egész reprodukciós folyamat teljesen ésszerűtlen és átgondolatlan. Az önmagában nevetséges gondolat, hogy a hasadban tárolj valakit, és arra várj, hogy előjöjjön egy, a méretéhez képest akkora résen, ami felháborító, és a szülők hirtelen nem csak a saját anyagcseréjük vég-, és melléktermékeihez kerülnek kézzelfogható közelségbe, ami higiéniás szempontból amúgy is aggályos.

Vegyünk egy példát az állatvilágból, ott vannak mindjárt a teknőcök és a madarak, leraknak egy tojást és köszönték szépen, a lelkiismeretesebbje csücsül rajta egy kicsit, de az okosabbja otthagyja a homokban, a nap meg úgyis süt, hát nem? Persze, én nem várom el, hogy másodszülöttem a kórháztól önállóan megtegye azt a fél kilométert a tengerig, mint a teknőcgyerekek, de akkor is, egész egyszerűen nehéz felfogni, hogy ennél ne lenne jobb módszer. De ott van példának az élővilág egyik legsikeresebb bandája, a rovarok. Lerakják a petéket és agyő mári, semmi faxni, semmi hiszti, még ha egyes fajzatok kicsit sznobabbak is a többinél és megeszik a hím egyedeket, a nagyja azért vidáman szaporodik és ha valaki felvetné nekik azt az ötletet, hogy cipeljék a hasukban ötszáz kis utódjukat, mire elkészülnek, hát mind a hat/nyolc markába röhögne.

Azzal is tisztában vagyok, hogy a mi korosztályunk már mindenféle civilizációs betegségtől el van tunyulva, akkor agyerekeket szülünk, mint a ház, pedig 100 éve még a vajúdó nők csak arra a 4 percre hagyták abba a kapálást a krumpliföldön, amíg előjött a gyerek, aztán mentek tovább a tábla végéig. Most meg gyógyszerek, segítség meg kórház meg (főállású!) szoptatási tanácsadónő nélkül el sem tudjuk képzelni a dolgot. (a percben ahogy ezt írom, a laptopomról streamelek mp3-at a ps3-ra, ami a tévémen ezt elénekli, ez bezzeg megy sittysutty, a szülés meg milyen már?)

A másik kérdés, hogy egy gyerekre majdnem annyit kell várni, mint a Merkúrnál Wartburgra, de amikor előjön, akkor tökre nincs kész, semmit se tud csinálni magától. Komolyan, egy teljesen átlagos őzike vagy bocika, a megszületése után tíz perccel már a gacsos kis pipaszár lábacskáira áll és anyja tejét szopja, egy embergyerek néha még háton feküdni se tud segítség nélkül. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nem sok jövőt nézek ki egy ilyen nyámnyila emberiségből. Mondjuk a nem ennyire elkényelmesedett része, aki még nem halt éhen, szomjan, öldökölte le egymást törzsi harcokban és nem kapott el varázslatos, gyógyíthatatlan nyavajákat az elkényelmesedettektől – na ők simán megszülik a gyereket a bokor aljában ma is, na őket hívjuk elmaradottaknak. Fura, nem?

Na mindegy, hát ez van, ennek kell örülni, csak gondolotam legyen meg írásban is, hogy én, személy szerint az egész koncepciót rettenetesen bizarrnak és mesterkéltnek gondolom és meg vagyok győződve, hogy kitolásból (kitolás, éééted, nudge-nudge) van ilyenre csinálva.

Mindazonáltal, most már hiába is sopánkodok, kénytelenek voltunk ezzel az abszurd megoldással élni magunk is, az eredmény pedig kielégíti az általunk támasztott igényeket, leszámítva, hogy valósz, nűleg fordítva tarthattuk, vagy mi, mert éccaka igen zajos, ám nappal szépen csendben szendereg, szinte egész nap. A nej mellét már most széjjelrágta a gyerek, pedig foga sincs (két újabb alapvető tervezési hiba, jelezem), de, ahogy a közmondás tartja, mit sem ér a fáradtság fájdalom nélkül.

Köszönjük szépen mindenkinek a jókívánságokat!