Denniston incline – a világ nyolcadik csodája

Nem röhög, ezt tényleg így tudják errefelé, és talán még különösebbnek tűnhet a dolog, ha egy mára elnéptelenedett bányászfaluról beszélünk, de ha kissé eseménytelen a történelem, akkor jobban meg kell becsülni az egyes emlékeket. Ismerkedjünk meg Dennistonnal, ami amúgy ma már nem is létezik, ellenben érdekesnek annál érdekesebb. Képzeljük csak el milyen klassz kis hely lehetett, ha ez a versike maradt fenn róla:

Damn Denniston

Damn the track

Damn the way both there and back

Damn the wind and damn the weather

God damn Denniston altogether

1860 környékén egy bizonyos Julius Haast végzett térképészeti és ásványügyi felméréseket Buller megyében (amit már emlegettem uránlázügyben), amikor felfigyelt arra, hogy a lábánál csobogó patakban széndarabok sodródnak lefelé. Legott nekilátott követni az erecskét és talált is egy vízesés mögött egy két és fél méter vastag szénlelőhelyet. A sziklát, amiről a víz esett, el is nevezte Burnett’s Face-nek egy vele kiránduló kollégája után, a völgyet pedig Coalbrookdale-nak, mert Shropshire-ben van egy ugyanilyen nevű falucska. Ezekre a dolgokra nincs magyarázat, bár talán érdemes eltűnődni azon, hogy milyen arcberendezéssel kellett szegény Burnettnek rendelkezni, hogy sziklát nevezzen el róla valaki.

Az alapos felmérés és gondos mintaelemzések után arra a következtetésre jutottak, hogy a völgyben van kb. hetvenkét millió tonna szén (ilyeneket szemrebbenés nélkül mondanak ám a geológok) majd kifejtette, hogy tulajdonképpen semmi másra nincs szükség, csak egy gravitációs elvű csillerendszerre és a hozzá való sínekre, és már lehet is lehordani a hegyről a szenet. A legbiztatóbb lelőhelyet egy kis fennsíkon, a Rochfort-platón találták, amely egy igen kellemetlen, az időjárásnak erősen kitett hely volt.

Miután a gőzkorban járunk, a szénre hatalmas igény volt, alaposan megörült mindenki a felfedezésnek, bár még jó tíz évnek kellett eltelnie, mire az első csille szén kijött a föld alól. Ezalatt azonban létrejött egy picike telep (azért falunak még zátonyi körülmények között is erős túlzás lenne nevezni) amelyet Dennistonnak neveztek el, egy bizonyos Robert Blair Denniston után, aki hatalmas lehetőségeket és potenciált látott a környékben, 1873-ban meg is bízták egy alapos térképészeti és ásványkutatási felméréssel, valamint azzal, hogy szerezzen befektetőket a telep körüli fennsík kiépítésére és a széntermelés megkezdésére.

1878-ban létre is jött a Westport Colliery Company, amely 1879-ben nekiállt kiépíteni a platóra vezető vetődésben a sínpályát, majd egy év múlva már jött is lefelé az első csille szén. Ez a sínpáya lett végül is az, amiről Denniston híres, és ez a nyolcadik csoda (a helyiek szerint). Az biztos, hogy kivételes mérnöki teljesítmény és lelemény kellett a pálya kiépítéséhez, valamint határtalan önbizalom az üzemeltetéséhez. A fékezést hidraulikus fékek végezték, és igen oda kellett figyelni a működtetésükre, mert ha valaki nem vigyázott, könnyen felforralta a vizet, és akkor aztán elmúlt a fékhatás. Ez nem volt túl vicces, a meredek pályán a csillék egyes szakaszokon elérték a nyolcvan km/h-s sebességet is.

A  pálya két részből állt, az alsó szakasz Conns Creektől Middlebrake-ig (1050m hossz és 263m szint), a felső Middlebrake-tól Brakeheadig tartott (660 méter hossz és 252m szint). Ez önmagában még nem lett volna különleges, ám a pálya kicsit több, mint ezerhétszáz méter, és ezen a távon ötszáztizennyolc métert emelkedik. A csilléket a gravitáció segítette lefelé, amelynek ellendolgozott a két fékezőállomás. A kirakodott csilléket lentről a teli csillék húzták fel. Egszerre két csillepár volt mozgásban, így Conns Creekben gyorsan fel tudták tölteni a várakozó vonatot, ami Westportba hordta a kitermelt szenet.

A környéken már más helyeken korábban megkezdődött a szénkitermelés és további helyeken kerestek aranyat is, úgyhogy hatalmas igény jelentkezett a vasútvonal kiépítésére. 1875-re a vasút elért Westportból Fairydown-ig, ekkor már tendereztették a második szakaszt a Waimangaroa folyóig. Kisvártatva a westporti dokkban kirakodták a mozdonyokat és kocsikat, és két év múlva a sínpár elérte Conns Creeket, direkt szállítási útvonalat biztosítva Westportig.

A drótkötélpálya nem csak azért volt különleges, mert ekkorát még senki nem épített, hanem azért is, mert nagyon-nagyon sokáig ez volt az egyetlen használható módszer a település megközelítésére, 87 évnek kellett eltelnie, mire kiépült egy normál járművek által is használható út. A csillékben felutazás annyira félelmetes volt, hogy voltak nők, akik inkább évekig nem jöttek le a telepről, csak ne kelljen a csillékbe beszállniuk. A pálya hangos, meredek és roppant kényelmetlen volt, ami a szenet persze soha nem zavarta, ám annál inkább az esetleges utasokat.

Felfelé még csak istenes volt a dolog, az üres csillében, viszont lefelé a szén tetejére kellett hasalni és a csille szélébe kapaszkodni – nem csoda, ha volt aki tizennégy évig nem hagyta el a platót. 1884-ben kiépült egy gyalogösvény ami felvezetett a fennsíkra, innen kezdve tilos volt a csillék tetején utazni, de a keskeny, síkos ösvény nem igazán tette könnyebbé a közlekedést. Az ösvény kiépülését követően az egyetlen törvényes lehetőség a csillén utazásra az volt, ha meghalt az ember és le akart jutni a Waimangaroa temetőbe. Voltak nők, akik nem tudtak résztvenni elhalt gyerekeik temetésén, vagy nem látogatták a sírokat évekig. (pedig volt aki hét gyereket nevelt egy sátorban a platón)

Ami odafenn várt az ott élőkre, az se volt méznyalás, erősen fel kellett kötni a gatyát, tekintve, hogy a platón gyakorlatilag nem volt semmi civilizácós vívmány, mint pl. folyóvíz vagy higiéniás felszerelések, ellenben szinte állandó erős, hideg szél, évente kb. kétezerötszáz mm eső és télen hó – és csodálatos kilátás. Az első időkben ezen a csodálatos platón sátrakban laktak a bányászok, később elkezdtek kiépülni a meglehetősen primitív agglegényszállások és kunyhók.

A bányai munka viszonylag könnyűnek számított (bányászmércével, persze) a szénréteg vastag és könnyen fejthető volt, a tárnákban dolgozó lovak pedig barátságosak. Szokatlan módon a tárnák magasak voltak, úgyhogy teljesen normális méretű lovacskákat használtak, némelyikük hét tonna szenet is elhúzott egyedül. A lovak csak évente pár alkalommal jöttek fel a napfényre, egyébként végig a bányában laktak, ott etették és gondozták őket.

Tíz évvel a telep megnyitása után Denniston felvirágzott, iskolája épült amelybe 190 gyerek járt, boltok, szállodák, rezebanda, bowlingpálya, rendőrőrs és tűzoltóállomás, négy templom, később épült kórház, úszómedence, teniszpályák, posta és könyvtár. Fénykorában a településen kb. ezerötszáz ember élt, ekkorra már sátorban senki sem lakott, egyszerű házak épültek és kellemes közösségi élet alakult ki, klubokkal és nőegylettel.

Az 1930-es évekbeli fénykort természetesen a leszálló ág követte, de azért nem ment ez egyik napról a másikra. 1950-ben még mindig kb. ötszáz ember élt és dolgozott a városban, azonban 1951 februárjában megkezdődött az ország máig legkomolyabb ipari vitája az un. Waterfront Dispute. A 151 napig tartó sztrájk és szakszervezeti aktivizmus során huszonkétezer dolgozó szüntette be a munkát, leginkább a kikötői munkások, de  persze szinte az összes iparágat érintette a dolog, ahol szállítmányozni kellett, így a bányákat is. Részben azért kellett csökkenteni a kitermelést, mert nem volt hova tenni a szenet, részben pedig sok melós szolidaritásból nem vette fel a munkát, ráadásul a szén iránti igény is alaposan megcsappant – sokan soha nem tértek vissza Dennistonba.

A hatvanas években elkezdték a házakat eladogatni, sokat közülük elszállítottak a partra és nyaralóként használják, a város szinte kiürült, pár ház és pár lakó maradt csupán. 1993-ban, az egykori bányászok és rokonaik, és bárki, akinek valamiféle kötődése volt a városhoz összeálltak és megalakították a Dennistont gondozó alapítványt, amely ma kis múzeumot ápolgat a volt iskolaépületben.

A kis kábelvasút 1879 október 24 és 1967 augusztus 16-a között tizenkét és fél millió tonna szenet szállított le a hegyről. A város és a kábelvasút történetéről egész könyv született, amelyben végigkövethetjük a véros és a régió fejlődését is, nem csak a kisvasút históriáját. A nemzeti könyvtár fotótárában is érdemes körülnézni, de volt művész is akit megihletett a hely.

1968-ban az Inangahua földrengés súlyos károkat okozott az építményben, a pálya felső részét sziklák és kőtörmelék temette be. Azóta a pálya nagy részét felszámolták, és a veszélyesebb részeket lebontották. Az eredeti pályából és műtárgyakból ma már alig valami látható, de az alsó, középső és felső fékezőállomás megmaradt. A pálya mellett haladó ösvényről remekül látszanak az anno kisiklott és összetört vagonok maradványai és a cornwalli kőművesek által rakott falak, a maradékot pedig lassan visszahódítja a természet.