A dömpi – némi barkács

Ahogy a korábbi dömpiposztban már említettem, számos apró elvégzendő van még hátra. Ma túljutottam néhányon, bár a lista, – mint minden öreg autó esetén – végtelen. Akit nem nagyon érdekelnel a műszaki-filozofikus fejtegetések a Japán indusztriális mélylélektan tükrében, az ne is álljon neki.

Nem véletlen, hogy az autószerelő műhelyek még a csillagászati összegű rezsióradíjak ellenére sem szívesen foglalkoznak az apróságokkal, ezek azok a dolgok amelyekhez általában forinthúszér’ kell alkatrész, ellenben elbaszmog az ember hat-hét órát, és utána csiribí-csiribá: semmi érdekes, csak a kis bigyó nem így áll, hanem úgy, nem egy nagy sikerélmény. Miután az előző dömpiposztban már említettem az ablakmosó problémát, ma nekiálltam, hogy orvosoljam.

Az ilyen korú autók motorháztetejének felnyitása kicsit olyan, mintha Pandora szelencéjével tennénk ugyanezt, leszámítva, hogy abból csupán jelentéktelen apróságok szabadultak el (betegség, bánat, szegénység, bűn, ínség, szenvedés, keserűség, öregség, gond, irigység, gonoszság), ez viszont egy ’96-os japán autó.

Legott nekiálltam, hogy kibányásszam a tartályt, és erősen megfogadtam, hogy márpedig az akkut én ki nem veszem, ki kell annak jönnie szépen anélkül is. Optimizmus nélkül ilyesmibe bele se kezdjünk, vásároljunk szalonból autót. A tartályt két csavar fogja az oldalfalhoz, amelyek közül az egyik a biztosítékdoboz és a tartály között van, egy hatéves japán kislány szerelhette össze ezeket iskola után, talán a képen is látszik, hogy a krova nyele hol lóg ki, másnak a keze zicher, hogy nem fér oda.

A képen itt fenn jól látható, hogy a rajzoló 19 különbséget rejtett el a két tartály között, igazából nem teljesen tiszta, hogy a jobb oldali, amit a trademe-n vettem, az hogyan fért be a másik Wizardba, de az enyémbe nem passzol. Abban ugyanis a baloldali holmi található. Ekkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni milyen szintre eszkalálódhat egy ilyen helyzet. Az persze egyből feltűnt, hogy sem a rögzítési pontok, se a fazon, semmi se stimmel.

Ezt persze már korábban észrevettem, ezért a vásárfia tartályról csak a szivattyút mentettem le, erősen reménykedve, hogy majd passzolni fog a másik tartályhoz. Értetlenül állok a jelenség előtt, hogy a gyártás egy meghatározott pontján, egy kis japán ember, sűrűn hajlongva felordít, hogy „ez így nem mehet tovább” és másnap reggeltől egy teljesen másik fajta tartályt szerelnek az autókba, teljesen másik fajta szivattyúkkal. Érthetetlen, bár mit várjon az ember egy országtól ahol a pacsinkó számít kellemes időtöltésnek.

Sajnos a régi és az új szivattyúnak a tápcsatlakozása is máshol van, meg a spricnikhez vezető cső csatlakozása is, viszont örömteli meglepetésként ért, hogy az a rész, ahol a tartályból szopkodja a löttyöt, az ugyanolyan méretű és egy ugyanolyan gumitömítéssel csatlakozik. Ha minden egyéb különbözik, akkor ez vajon miért egyforma? Amúgy az én szivattyúm még bontható volt (a fenti képen balra, a lentin jobbra) az az alját 3 csavarral le lehet bontani és rájönni, hogy el kell dobni az egészet a fenébe.

Szóval kiszedtem a tartályt, amelybe előző nap (ez a legjobb a receptekben is, nem? a felénél jutsz el odáig, hogy a „szósz amit már pihentettünk huszonnégy órát”) ecetes vizet töltöttem a feltételezetett vízkövekre való tekintettel, és amely megörvendeztetett azzal, hogy ha nincs rádugva a spricnikhez menő cső, akkor ömlik belőle a szaft a motortérbe. Még mielőtt kiszedtem volna kipróbáltam a pumpát, de amellett, hogy végül is spriccolt kicsit, hangosabb volt a kis elektromos izé, mint a 3.1-es dízel, úgyhogy gyanítom, hogy az ecettel már csak belöktem a korábban megásott sírba szegényt.

A tartályról leműtöttem a régi vackot, egy üvegmosóval kipucoltam belőle a tizenévnyi rittyót, és felműtöttem az új vackot, ami kis igazgatással végül is megkapaszkodott, és még a csatlakozások is elértek az új helyekre, szépen mindent visszahenköltem a helyére (a kötőelemek kenéséről meg nem feledkezve, ahogy anno gépműhelyórán tanultam), és feltöltöttem a tartályt vízzel. Megkértem a nejem, hogy üzemeltesse a segédberendezést egy fotó erejéig, és hát – ne féljünk a szavaktól – igen peckesen priccolt a gépezet.

A víznek persze illene kontrolláltan elfolyni a járműről, ugyebár, az ablakról – g gravitáció elvtelen szolgájaként – lefolyik a szélvédő elejéhez, ahol két likon lefolyik a kerékjárati ívek mellett az aszfaltra. Na ja, ahogy Tofusushi mérnökúr (elkötelezett  pacsinkójátékos) elképzelte a kilencvenes években, amikor még a pacsinkógépek is tisztán mechanikusak voltak! Köszönhetően egy elhúzódó parkolásnak az utcánkban álló nemtommilyen fa alatt, a szélvédő és a géptető találkozásánál némi használt tűlevél halmozódott fel.

Ez önmagában nem lenne baj, de a levelek hosszabbak, mint a vízelvezető luk átmérője, így nem mennek bele, hanem összegyűlnek, magukra ragasztanak annyi port és sarat, amennyit csak bírnak, és soha a büdös életben nem száradnak ki, viszont rohasztják a környezetüket, ami ugyebár fémből van. A géptető zsanérjainál ott állt a nedves szmötyi, úgyhogy nekiálltam kiganézni, (persze ehhez is az japán gyerekkéz kéne) de másfél óra alatt nagyjából megszabadultam az alluviális torlatoktól és kitoltam a vasat a napra szikkadni.

Most már csak elenyésző mértékű tűlevél van, remélhetőleg az eső és az ablakmosó (vagy bármi más folyadék ami a szélvédőre kerül) szépen le fog folyni és nem pang ott a sarkokban. Amúgy le a kalappal, ezek a saras izék jó másfél éve rohadnak ott de nem rozsdált meg a lemez, le a kalappal.

Na ha már tök koszos voltam és a szerszámok is elöl voltak, akkor nekifogtam a fellépők leszereléséhez. Ez nem tűnt nagy kihívásnak, köszönhetően az amúgyis decens hasmagasságnak (nem az enyémnek) simán alá lehet feküdni a kocsinak, nem kell emelgetni. Nem is volna mivel. A fellépők egyébként bordázott alulemezek amelyek alatt egy acélcső fut végig, legalább huszonkiló darabja. Stramm holmi, engem nyiszorgás nélkül elbír, ráadásul a kis japáni emberek minden apróságra gondoltak, az acélcső mindkét vége le van dugózva valami besütött gumi-izével, nehogy víz kerüljön bele valahogy.

Hát ebbe nem került, a gumi még mindig rugalmas és sértetlen, ebben még benne van az anyag, kiskezicsókolom. Köszönhetően a rendes szerszámnak (ne vegyetek kínai gagyi szerszámot, csak a baj van vele) mindenféle gond nélkül lejöttek a tizenhét éve meghúzott, sokat látott csavarok, és velük a fellépő is, így az autó amúgy is szinte alig tolerálható kúlságfaktora négyzetre emelkedett.

Egy könnyed beauty-spa beavatkozás során (melyben elsőszülöttem komoly segítségnek bizonyult az általa választott bazi nagy zöld szivaccsal) egy alapos habkúra és felniápolóval történő áztatás majd gyors zuhany után (melyet a résekben lakó nagy ókok kissé nehezményeztek), dömpink egészen úrifiúnak mutatja magát, de mi azért tudjuk, hogy a lelke mélyén nem vágyik másra, csak egy ajtóközépig érő pocsolyákkal gazdagon ellátott saras-köves földútra, amelyen röfögve csörtethet keresztül. Mindennek eljön az ideje.