A Dargaville mészárlás

Nomostan előre szólok, hogy lesznek képek élő és döglött állatokkal, úgyhogy ha valaki ezt nem szereti, az ne kattintson, de ha kattint ne panaszkodjon, szóltam előre. (azért annyira rémes nem lesz)

Az úgy kezdődött, hogy R-nek van némi személyes múltja Dargaville környékén. A városka (Új-Zéland Kumarafővárosa!) nagyon bájos, nincs ott semmi, de semmi érdekes a világon, még az átlagos, közepesen unalmas vidéki kisvárosoknál is unalmasabb és semmilyenebb. A települést jól jellemzi, hogy R. gyerekkorában a legklasszabb időtöltésnek az számított, hogy elbicikliztek a Wairoa folyón átívelő hídig, és arról beleugrottak a folyóba. Azóta sokminden nem változott a városkában.

Ellenben a Kauri Coast ékköve (!) körül élénk mezőgazdasági tevékenység folyik,  részben józan ésszel fel sem fogható léptékű kumaratermesztés, részben pedig a tejipar alaphangját megadó (tejelő) szarvasmarhatenyésztés és legeltetés. Utóbbinak elengedhetetlen része a víz, ezért a farmerek mindenféle tavakat építenek, hogy legyen elég víz az állatoknak, ezeket a vizeket pedig igen kedvelik a vizimadarak, szóval így kerültünk mi a képbe.

A rokonság farmertől kaptunk engedélyt, hogy kacsát lőhessünk a birtokon, úgyhogy szombat délután bepattantunk a dömpibe és elindultunk észak felé. Az első helyszínünk a Dargavilletől tizenegynéhány km-re délkeletre, Arapohue közelében  levő farm, ahol az egyik elzárt völgyben fekszik egy csudaszép tó.

A háznál leparkoltunk, felhúztuk a gumicsizmákat, magunkhoz vettük a felszerelést, majd bokáig gázolva a khm, szarvasmarhatartásban, lekocogtunk a tóhoz. A tó partján van egy maimai, ez a kis kuckó amiben elbújnak a vadászok, hogy a kacsák ne lássák őket. A maimai-építészet a legszebb kiwi architekturális hagyományokat őrzi, ami azt jelenti, hogy minden szirszarból (léc, bádog, rongy, drót, ami a farmon akad, az un. még jó lesz valamire kategória), amit még valahogy lehet szögelni, összehebrebákolnak valami kuckót és kész. Persze vannak minden komforttal felszerelt, ottalvós megoldások is, de azért azok a puhányoknak készülnek.

Innentől a kacsavadászat viszonylag egyszerű, a puskás ember vár a kuckóban, a kacsa meg repül, meglátja a vizet, leszáll, puskás ember előjön, kacsát lelövi, sztori vége. Persze a kacsák nem olvasnak blogokat, így ők nem ismerik a szabályokat, úgyhogy vagy nem jönnek, vagy nem szállnak le, vagy valami más módon rontják el az egész vadászélményt. Hogy ez ne következzen be, a vadászok a sikeres kimenetel (döglött kacsa) érdekében mindenféle trükköket vetnek be.

Az egyik ilyen a csali (decoy), amely leginkább a földön és a vizen szétszórt műanyag v. papír madarakból áll, amelyet a vadász igyekszik a fajtajelleget hűen tükröző kivitelben elkészíteni ill. megvásárolni. A műanyag madarakat a ravasz puskás ember csinos, bukolikus életképpé rendezi, hogy az odafent repülő jószág kedvet kapjon a landolásra és vidáman lakmározni látszó társaival való szociális interakcióra.

A  csalimadár millió verzióban létezik, az imitálni kívánt jószág mindenféle jellemző testhelyzetében ill. tevékenysége közben ábrázolja a madarakat (evés, alvás, násztánc, stb) és egészen csodálatos motorizált modelleket is lehet kapni amelyek bólogatnak, csapkodnak a szárnyaikkal, pörögnek, körben úsznak, meg amit csak az ember bizarr agya álmodni képes. Mi pár teljesen passzív, ám úszóképes csalit vittünk, amelyeket kihelyeztünk a maimai elé a vízpartra és a vízre.

A madárvonzás további hasznos eszköze a madár hangjának utánzása, a mindenféle hívók (fújni kell őket) amelyekkel a különböző élethelyzetekben előforduló  csevegést imitálhatjuk. (nyelvlecke itt) Mi, gyermekei lévén a modern időknek, nem fújós tutulót vittünk magunkkal, hanem Tibi elkobozta kölcsönkérte a lányától annak hordozható CD-játszóját, beletette a Sexyduck Superhits 2013 c. albumot úgyhogy Barbie énekelte a kacsáknak a csalogatóst.

Ez persze a kacsákat nem hatotta meg, eléggé a szezon végén jártunk és bár láttunk párat magasan repkedni, olyan közel egy se jött, hogy tányéron végezhette volna. Azért mókás volt a maimaiban álldogálni, és hallgatni az ordibáló teheneket mögöttünk, akik rettenetes izgalomba jöttek attól, hogy ott vagyunk. Amikor megpróbáltunk átlopakodni a legelőn, jöttek utánunk, és annál kevés furább dolog van, mint száz, az embert egy méterről követő, folyamatosan fújtató és múúúúzó tehénnel a hát mögött lopakodni.

Sötétedéskor feladtuk a hiábavaló gubbasztást, összepakoltunk és visszamentünk a kocsihoz, útközben meg-megküldve az utat szegélyező fákon grasszáló posszumokat, visszavettük a rendes lábbelieinket és elcsattogtunk a szállásra, Dargavillbe. A szállás viszonylag puritán, de nem kellemetlen, régi vasúti kocsik vannak kabinná alakítva, alvásra meg egy zuhanyra pont elég. Lepakolás után bevetettük magunkat az éjszakai életbe, ahol ugyan másokkal nem nagyon találkoztunk, de ettünk egy viszonylag normálisat az indiaiban, aztán alvás.

A másnapi terv a Kaihu river kanyarulatának megkacsavadászása volt, de azért elég durva testenkívüli élmény reggel hétkor magadat Dargaville-ben az utcán találni, a nyitásra a Countdownba érkezőkkel együtt, miközben a The Warehouse  felett jön fel a nap. (az a hídról folyóbaugrás egész értelmes programnak kezdett tűnni!) Megreggeliztünk, majd elcsattogtunk a másik farmra, beszélgettünk kicsit a farmerékkal, felcuccoltunk és bementünk a farmra körülnézni.

Azt meg kell hagyni, hogy a mezőgazdaság cudar meló, büdös is, fárasztó is meg korán is kell kelni, de tök szép helyen zajlik, csodás dimbek-dombok, kék ég (tök szép időnk volt) csend, kismadarak csiripelése, gőzölgő tehénszar amíg a szem ellát, idilli na. Miután vagy három kis, gáttal elrekesztett tavacskát végignéztünk, de nem volt mire lőni, észrevettünk egy készlet pulykát a domboldalon sétálgatni, és mivel arra is bólintott a farmer korábban, utánuk eredtünk.

A pulyka elég ronda állat, de legalább meglehetősen hülye is, ha megijed, akkor jó eséllyel  nem jut eszébe, hogy ő madár aki tud repülni, ezért szalad, mint a nyúl. Ez nem  növeli hosszútávon a túlélési esélyeit, amit az is mutat, hogy az amelyiknek volt esze az elrepült és arra nem is lőttünk, de két nekifutásra lőttünk vagy hetet a szaladgálósból.

Egyébként a jószágnak olyan vastag tolla van, hogy ha az ideálisnál messzebbről, vagy nem jól találja el az ember, akkor csak megrázza magát és továbbsétál, oda se bajszint a sörétre, pedig az ember folyton kerítéseken kell átmásszon, hogy a csámborgó madarak után loholhasson, igazán kaphatna egy kis tiszteletet.

Miután nagyon meleg lett és a szomszéd is idegrohamot kapott a lődözéstől (megijedtek a lovai),  összeszedtük az állatokat, lepucoltuk őket, kiszedtük a mellet-combot, majd visszamentünk a farmer házához. Ott lepakoltunk és csak puskát-lőszert magunkhoz véve sétáltunk egy nagyot a folyó mellett a legelőn, hátha látunk parry-t, de nem volt szerencsénk, úgyhogy visszakocogtunk, bepakoltunk a kocsiba és hazaindultunk. Mivel útba esik, beugrottunk a Kauri Múzeumhoz  Matakoheba inni egy kávét, a múzeum király, a kávé, hát… a múzeum király.

Nyilván a szezon első napján reggel négykor kiülni a maimaiba hozott volna párszáz madarat, de talán majd jövőre, azért így is nagyon klassz kaland volt. Két combból és egy mellből csináltam egy ragut krumplival, kumarával és sült céklával, szerintem finom lett.