Újzélandi almákról – I

A gyümölcstermesztés fontos iparág a zátonyon, az itt termesztett almák pedig szerte a világon megvásárolhatók, és rettenetesen finomak is.

Amióta az első telepesek megjelentek a szigeten, jelen van az alma is, amelyet – sok egyéb mellett – hoztak magukkal Európából. Egy Samuel Marsden nevű misszionárius nevéhez fűződik az első pár gyümölcsfa telepítése, neki köszönhető, hogy az alma és körtetermesztés ma ekkora léptékben zajlik az országban. Az egyik általa 1819-ben ültetett körtefa ma is terem Kerikeriben.

A gyümölcsfatelepítés hamar népszerűvé vált, leginkább a saját fogyasztás kielégítésére, de a viszonylag gazdag termés hamar komoly exportlehetőséggé nőtte ki magát. Az első láda almákat 1888-ban hajózták be Chile felé, de pár évre rá az UK-be induló szállítmányok is megindultak.

A huszadik század tizes éveiben gőzerővel indult meg a gyümölcsösök telepítése, az almatermesztésre kijelölt, Nelson környéki földek szép profitot ígértek a termelőknek (és a spekulánsoknak), sokan vágtak bele ekkor az ültetvények kialakításába. A kedvező körülményeknek hála, sok ültetvény bizonyult profitábilisnak és Nelsonból az alma és körtetermesztés központja lett.

Az ország kb. Olaszországgal fekszik egy magasságban, de a környező tenger miatt jóval hűvösebb az idő. Az almatermesztéshez ideális klíma több helyen is megtalálható az országban, az almafáknak ugyanis szükségük van hidegre is (hét fok alatti hőmérséklet legalább évi ezerkétszáz órában) és meleg, száraz, napsütéses nyarakra is. (ezt Nelson környékén megkapják, a napsütéses órák száma arrafelé meghaladja az évi 2400-at). Ezen kívül az alma szereti a vizet, a tiszta levegőt és a tápanyagokban gazdag talajt is.

Utóbbi ugyan a legtöbb helyen hiányzik a zátonyon (mármint a tápanyagban gazdag talaj) ezért a gyümölcsösökben szorgosan pótolják a hiányzó dolgokat. Az átlagos almatermés hektáronként 50-100 tonna, egy hetven tonnás termés egy hektárnyi talajból kivesz 82kg káliumot, 31kg nitrogént, 7kg foszfort és 4-4kg kalciumot és magnéziumot. Hawke’s Bayben nitrogénben gazdag a talaj, de a többi almatermő réigóban évente pótolni kell amit az almák felszippantanak a földből. Az ültetvényeket általában öntözni is kell, elterjedtek a csepegtető öntözési- és egyéb, víztakarékos megoldások.

A Nelson környéki terület mellett mára a Hawke’s Bayben is intenzív termelés folyik, Ezen kívül Auckland déli részén, Waikatóban és Central Otagóban is vannak ültetvények. Ma már az export felét Hawke’s Bay és egyharmadát Nelson adja. Nagyjából a termés 60%-a kerül exportra, 12%-ot vesz fel a belső piac, a maradékot pedig a feldolgozóipar vásárolja meg, hogy almalevet csináljon belőle. A világ évente kb. hetvenötmillió tonna almát termel, ebből Új-Zéland kb. félmillió tonnát produkál, ennek a tíz százaléka organikus termesztési módok segítségével terem.

Sajnos amikor az európai almafajtákat elkezdték itt termeszteni, számos új kórokozó/kártevő is érkezett a növényekkel. A legsúlyosabb hatású, az eredetileg USA-ból, az első világháborút követően behurcolt bakteriális növénybetegség, a tűzelhalás (Erwinia amylovora). Erre hivatkozva, a mai napig nem engedik be az újzélandi almát és körtét Ausztráliába, annak ellenére, hogy a termesztők szerint a szüretelt gyümölccsel ez nem veszélyezteti az ottani ültetvényeket. (A lassan száz éves tiltás miatt a zátony a WTO-hoz fordult)

A bacikon kívül érkezett még mindenféle gomba és egyéb kártevő, hernyó és moly is, amelyek ellen védekezni kellett. A nyolcvanas években már széles-spektrumú rovarirtókkal permetezték az ültetvényeket, amelyek átmenetileg segítettek a kártevők távoltartásában, ám némelyik kis dög egyszerűen rezisztens lett a permetszerekre és vidáman rongálta tovább a termést vagy a fát. A kilencvenes évek elején dolgozták ki az un. IFP (Integrated Fruit Production) programot amelynek fókuszában a kisebb környezetterhelés és a vegyszerek alkalmazásának csökkentése (nem akkor permetezünk, amikor a naptár írja, hanem amikor kell) és a kártevők életvitelének, biológiájának kutatása állt. A  ma is tartó programhoz gyorsan csatlakoztak a termelők, és ma már a „zéró vegyszermaradék” irányába igyekeznek.

A kártevőkön kívül oda kell figyelni a tavaszi fagyokra, amellett, hogy a jó terméshez szükséges a hideg tél, a tavaszi fagyok komoly károkat tudnak okozni rügyfakadáskor. Ez ellen vízpermetezéssel és szélgépekkel küzdenek. A másik komoly veszélyforrás a jégeső, amely akár pár óra alatt léalmát képes csinálni a legszebb termésből is. Ezt jégeső-elrettentő rakétákkal igyekeznek megelőzni  és/vagy a fákat hálókkal borítják be, amely a madarak ellen is véd. (és még ott a jégkár biztosítás is) A gyümölcstermő régiókban mindenfelé látni a hatalmas, piros hálókat, amelyekkel a gyümölcsösöket takarják be.

Új-Zéland a világelsők között van az új fajták kifejlesztésében, a leghíresebbek a Royal Gala és a Braeburn, ezekből a helyi termesztők nem csak a termést, de csemetéket is sokat exportálnak. A Royal Gala-t a hetvenes években dolgozták ki a Gala-ból, amelyet már a harmincas évektől termesztettek. A Breaburn-t Nelsonban találták fel, majd némi tökéletesítés után nagy mennyiségben telepítették a környékre a nyolcvanas és kilencvenes években, ez a két fajta adja a termés kb. 70%-át. A változatok fejlesztése a mai napig tart, a keresztezések leginkább a romlandóság elhúzására, az ízre és a kártevők elleni ellenállóképességre koncentrálnak. Az új variációk (mint a Jazz, Ambrosia, stb.) szinte azonnal megjelennek a belföldi piacon és külföldön is.

2000 óta a fajtaváltozatokat levédetik és az ültetvények is lassan átalakulnak. Az új telepítések, köszönhetően a magas árú, kiváló minőségű termésnek, akár öt év alatt profitábilissá válhatnak annak ellenére, hogy az egyszeri beruházás komoly összeg. Az ültetvények ma nagyon sűrű telepítésűek, intenzív művelésűek, majdnem minden munkát a földről el tudnak végezni a munkások és a gépek.

A szüret hónapokon keresztül tart, ahogy a különböző fajták egymás után beérnek. A legkorábban a Cox’s Orange Pippin szedhető (Február) és legkésőbb a Granny Smith április végén. Az almát kézzel szedik, (ez kiváló idénymunka lehetőség) majd 400 kilót befogadó ládákba gyűjtik, amelyeket vízbe ürítenek, ahol az almák elúszkálnak a mosó-osztályozóba, átmennek egy elektronikus színválogató masinán, hogy a csomagológépbe kerülve, felmatricázva kerüljenek papírdobozokba vagy tálcákra. Innen a hűtőházakba viszik őket, ahol – fajtánként eltérő – ellenőrzött, körülmények között tárolják mielőtt hűtőkonténerekben hajóra kerülnek.

Már a legkorábbi időkben, a huszas években komoly problémát jelentett, hogy az alma ára nagyon szélsőségesen ingadozott, dömping idején fillérekért lehetett csak eladni a termést. Számos próbálkozás után végül 1948-ban létrejött az Apple and Pear Marketing Board, amely a belföldi- és export-kereskedelmet és a piacot felügyelte, vagyis kizárólag a Boardon keresztül lehetett almát-körtét eladni. A sok sikeres év után a kilencvenes években egyre erősebbek lettek a deregulációt sürgető hangok, így 2001-ben a Boardtól megvonták az alma és körtekereskedelmi monopóliumot és felszabadították a piacot.

Azóta legalább kilencven almaexportőr jelent meg és működik a piacon, bár az éves termés 90%-át a cégek 30%-a hozza forgalomba. A legnagyobb ilyen cég az ENZA, a jelentősebb felvevőpiacok pedig Európa és UK, Egyesült Államok és Délkelet Ázsia.

Holnap az almafajtákról mesélek!