Dömpi a dokinál

Az úgy volt, hogy már igen régóta voltak mindenféle fura hangok, de igyekeztem nem törődni a dologgal (megbírja ez, megbírja) de aztán kicsit elfajult a helyzet és kénytelen voltam beavatkozni.

Miután februárban úgy döntöttünk, hogy nem adjuk el, hanem inkább tovább játszunk vele, sok apróságot megcsinálgattunk, meg némi nagyobb dolgokat is, sőt, egy váratlan beázásnak köszönhetően kitakarítottam a kerékjárati ívek mögött, az évek során felhalmozódott humuszt, és a küszöbrozsdásodásra is odahatottam és új gumik is vannak rajta.

Viszont a ffft-ffft hang (na jó, inkább ftftftft) nem múlt el, úgyhogy még májusban ellátogattunk a szakrendelésre, hogy kiderüljön mi merre. A vizsgálat során kiderült, hogy a motorblokk és a kipufogócsonk szoros barátsága már nem a régi, ezért az égéstermékek egy jelentős hányada nem a neki rendelt csövekben kódorog az autó hátulja felé, hanem a motortérbe szökve ott mindenféle erkölcstelenségeket művel.

A hiba oka hamar kiderült, a kipufogócsonkot a motorblokkhoz rögzítő nyolc csavar egyike – nyilván a leghátsó – eltörött. Némi bontási munkákkal eljutottunk odáig, hogy a motorblokkba törött részt ki tudjuk fúrni, amit némi szerencsével meg is ejtettünk és a törött csavart egy tőcsavarral pótoltuk, így nem kellett leszerelni a kipufogócsonkot, ilyesmit úriember úgyis csak végszükcségben cselekszik. Ez csak csökkentette az illegális gázcserét, de meg nem szüntette teljesen, így kénytelenek voltunk tovább vizsgálódni.

Korábban már említettem, hogy járművünk büszke gyártója leginkább teherautók és dízelmotorok gyártásában jeleskedik, a személyautó-részleg sosem volt az évvégi bonuszosztás nagy nyertese, a szerelhetőségi versenyen még csak nem is indulhattak. A jármű ugyanis turbodiesel, és persze mit ér a turbófeltöltő vízhűtés nélkül, úgyhogy a feltöltőbe nem csak az olaj, de a víz is be van vezetve, úgyhogy millió cső meg kötés meg tömítés van mindenfele. Ahhoz, hogy a kipufogócsonk és a blokk közötti tömítést kicserélhesse az ember, ezeket kell elvégezni:

• levegőcsövek lekötése
• vízrendszer megbontása
• víz lekötése a turbóról
• olajvezetékek lekötése a turbóról
• 4 olyan alakú és rögzítésű hővédő lemez leszerelése amelyeket valami LSD-trippen levő gibbon tervezett
• a klímakompresszor rögzítésének megbontása (ez csak útban van)
• a jobb első kerék leszerelése (plusz a kerékjárati ív sallagjai, patentok, gumibigyók)
• a kipufogó turbó utáni részének leszerelése
• a turbó csöveit tartó kozolok, kötőelemek és fülek leszerelése
• a turbó leszedése
• a kipufogócsonkot tartó nyolc csavar eltávolítása
• a kipufogócsonk leszedése

Na a fentieket mind megpróbáltuk elbliccelni, de a korábban már kicserélt, törött belső csavar párja a belső-alsó csavar is töröttnek bizonyult (nyilván a belső-alsó), oda viszont semmiféle szerszámmal nem lehet odaférni, ha a fenti listát nem csinálja végig az ember, úgyhogy kénytelenségből mégis nekiláttunk. Az első etappban végigcsináltuk a fent felsoroltakat kb. 4 óra alatt és a kieső dolgokat kartondobozokba gyűjtöttük, amikor minden lenn volt (és a korábban mérnököket szülő idős japán anyák sem érezték tovább az általunk sugallt sürgető vágyat, hogy romantikus viszonyba keveredjenek tripperes vizilovakkal), akkor láttuk, hogy a csavar beletört része nincs is túl mélyen, szóval bezártuk a boltot és hazamentünk. (a képen látható gyújtógyertyák csak a vízrendszer ideiglenes tömítésére kellettek)

Másnap innen folytattuk, kb. egy óra varázslással, fekete kakas áldozásával és sámántáncokkal kifúrtuk a csavar beletört részét, úgyhogy egy újabb tőcsavar alkalmazásával felkészítettük a blokkot a kipufogócsonk fogadására. Egy dzsunga nagy vasdarabot a tőcsavarokra akasztani nem kunszt, ha van hely, szóval az megvolt nyolc másodperc alatt. Ellenben, a turbó vezetékeit visszakötöttük a motorra és hirtelen ott találtuk magunkat egy turbo méretű dolog által megközelíthetetlen, ám pont egy turbónyi hellyel, meg kezünkben a turbóval. A feltöltő visszarakásához képest a MIR űrállomáshoz berúgva-begombázva-bekötöttszemmel dokkolás sárkányrepülővel – az egy szláv karnevál.

Meg nem mondom, hogy ment vissza a bigyó a helyére, de visszament, sőt mindenfélét visszakötöttünk (fenti lista, majdnem pont fordított sorrendben – japán anyák és trip. vizilovak) a helyére, plusz még egy eldugott helyen lappangó, a történethez szorosan nem tartozó vízcső szivárgását is elállítottuk, és már kész is volt. Mindent szépen összerakni kb. négy és fél óra volt, ebből egy csak a turbó, egy másik fél pedig a hővédő lemezek visszarakása, a négyből egy biztos az amit a gyárban anno befogtak egy satuba és ráépítettek egy motort. (jap. any. trip. viz.)

Miután a próbaüzem nem mutatott semmiféle szivárgást (majd meglátjuk) letudottnak ítéltük a ránk mérettetettet. Összességében elég szopás szétszedni egy ilyet, még jól felszerelt műhely és tapasztalt szaki segítségével is, de legalább megint sokat tanultam. Arról nem is beszélve, hogy kiderült, hogy víz/olajhűtésű a feltöltőm, ami egy igen bölcs megoldás, ami soksok munkaórával képes meghosszabbítani a feltöltő életét.

A másik, hogy bár meggyőződésem, hogy ezeket a vasakat anno kényszermunkatáborokból elhurcolt gyerektündérek szerelték össze, az Isuzu nem olcsított sokat a már bevált ipari megoldásain, mindent bőkezűen méreteztek, abból az anyagból ami a motortérben van, kijönne három mai autó motorterének a tartalma. Vagy egy autó.

Összeségében, számos felhámsérüléssel, ám kellemes, késő tavaszi estéken, nyolc-kilenc óra melóval kijavítottunk egy nagy és pár kisebb hibát, nem maradt felesleges alkatrész a végén, úgyhogy elégedettek vagyunk. Még mindig maradt rendbehoznivaló, de most már legalább a kipufogógázok rendre vannak szoktatva.