Gastro – élesztőteszt

Egy ilyen borongós estén, amikor úgyis minden mindegy, sort kerítettünk az összehasonlító termékelemzésre, az eredmények nagyjából igazolták a várakozásokat.

Sajnos csak azokat a kenőcsöket értük el amiket a képen látni, tán ez is szélesebb merítés, mint amit a piac kíván, a deviánsabb ozzi változatokat itt nem forgalmazzák, úgyhogy azokkat kísérletezzenek az ausztrálok. A teszthez semleges ízű kekszet és kétféle sajtot használtunk, az Edam (a név ne tévesszen meg senkit, a termék sajnos még csak nem is hasonlít az Edam-Volendam régióból ismert Edammerhez, ez inkább a zátony trappistája, visszafogott íz, lakossági felhasználásra) és egy Cheddar fajtát, ami szintén inkább csak távolról , félhomályban, szél ellen hasonlít a Cheddarhoz, de azért jóval testesebb sajtíze van. Meg magában is megkóstoltuk a cuccokat, de hát, hogyismondjam, ez nem igazán erre van kitalálva.

Kezdjük a dalszövegekbe kulturálisan beágyazódott Vegemite-al, az ausztrál alapvetéssel, a sárga címkés üvegben egy kellemes, határozott aromájú, kb. disznózsír állagú, jól kenhető, barna krém lakozik, késhegynyi adagban akár magában is fogyasztható, semmi zúzós íz. Kekszen finoman elterítve nagyon kellemes, az élesztősséget hangsúlyozó, íz. A gyenge sajttal kiválóan együttműködik, a testesebbet nem kívánja.

Simán etethető kényesebbekkel, gyerekekkel, ha szeretik, abszolút mindennapi reggeli prirítóskellék, szerettük. Mivel hűteni nem kell, és nehéz elképzelni, hogy bármi megél ebben a masszában, kirándulásra is ideális.

A kiwi Marmite tégelyét kinyitva azonnal tudjuk mit csináltunk, az aroma igen határozott. A krém állaga sűrű, de kenhető. Az íz magában kissé intenzívebb, mint a Vegemite lágyabb íze, és felfedezhető benne némi édeskés mellékíz, de nem kellemetlen, szépen illeszkedik, kekszen kissé enyhül és bármilyen sajt határozottan segít rajta. A Vegemite-nál kissé sósabb utóíze van.

Ha mindennap nem is reggeliznénk ezt szívesen, azért kedveltük, de kicsit szigorúbb, mint a barátságos ausztrál, de mégsem goromba és hát a mienk.

Jöjjön hát az eredeti angol Marmite (vagy itteni fedőnevén Our Mate), a szakmai alapvetés és a nemzetközi mihezképest. A kupakot lecsavarva egyből találkozhatunk a kissé nyers, svungos élesztőaromával és magában kóstolva egyből kétségek és bizonyosságok között találjuk magunkat, részben érthetetlen, hogy hogyan lehetett ebből az izéből ennyire népszerű valami, és persze világossá válik miért készítenek jóval barátságosabb verziókat down under. Ez egy igen őszinte, egyenes élesztőkivonat, nem hazudja magát másnak, mint ami, take it or leave it, ahogy mondani szokás.

Már szagra is olyan, mintha a sörgyár melleti, napsütötte nyersbőrraktár felől fújna a szél, a világosbarna, híg krém pedig nem kelleti magát. Az alap élesztőízre egy kellemes csípősség ül, de nem a paprika csípőssége, hanem inkább a nyers reteké, annak kesernyés mellékíze nélkül. A kezdeti sokk után az ízlelőbimbóink hozzászoknak a dolgohoz és hagyják kibontakozni a többi ízt, és egész kellemessé válik. A fiatal sajt kissé enyhíti a csapást, az erősebb viszont már túl sok neki. Nem kell belőle sokat enni, hogy utána hosszú időn át ne nagyon érezzünk más, enyhébb ízeket, így kiváló bemelegítés lehet, ha rossz étterembe készülünk. Fogyasztását a szerkesztőség másfél méter alatti tagjai megtagadták.

A Promite jelenség előtt értetlenül állunk, egyrészt ez nem is tiszta élesztőkivonat, hanem élesztős zöldségkivonat, a létezésére egyszerűen nincs magyarázat, Promite ügyben nem hivatkozhatunk arra, hogy valamit kezdeni kellett a sörgyártás egy melléktermékével. Az igazi májtoktól fényévekre van, valami tejesen fura ízzel (és ugye értjük, egy élesztőkivonatokról szóló posztban fura…) ami leginkább a kávéban elkevert levesporra hasonlít, bár olyat még nem kóstoltunk. Szaga kellemetlen. Nagyon, sőt túl sós, az élesztő szinte kivehetetlen, az egész egy büntetés. Otthon dobj bele egy eszpresszóba egy fél maggi kockát, sürítsd be és megtudod. A szerkesztőség egyöntetű véleménye, hogy maradj távol ettől a terméktől.

A Freedom foods megoldása inkább pótlék, nem tartalmaz se élesztőt se glutént, se GMO-t, teljesen vegán, úgyhogy ha az igazi májtok valamely összetevőjére érzékenyek vagyunk, akkor sincs veszve semmi. Illetve. A gyári szilvalekvár-állagú kenőcs enyhe, nem bántó gumicsizmagyár-szagot lehell, az íze pedig nagyon intenzív mű-zöldségleves íz, leginkább higítatlan levespor és/vagy kiskanállal bevett száraz vegeta, de azért annyira nem kellemetlen. Mentségére szóljon, hogy egyáltalán nem borzasztó, csak nem sok köze van az élesztőkrémekhez, (mondjuk ilyesmit nem is állít) vészhelyzetben vállalható. Kekszen elmegy, ha tényleg nincs otthon semmi más, sajttal mindegy, ha vegánok vagyunk, akkor a sajt se játszik úgyse. Ha meg van keksz, akkor aztne rontsuk el.

A Bovril teljesen más tészta, eredetileg húskivonat lenne, de valami homályos okból élesztőkivonatost is elkezdtek gyártani. Ezt igazából ételízesítőként és melegitalként használja az értő közönség, nincs kétségünk affelől, hogy a beef verzió fogyasztható, de ez az élesztős… hát ez valami leírhatatlan. Semmilyen a szaga, híg, folyós az állaga, és bovril-íze van. Próbáltuk kekszen, próbáltuk sajttal, melegitalként és próbáltunk főtt rizst ízesíteni vele, aztán abbahagytuk az erőforrások értelmetlen pazarlását. Az angol kontrollcsoport szerint a beef cimkéjű továbbra is jó (azt sajnos itt nem forgalmazzák, elhisszük bemondásra) ez az új viszont a sátán gonosz tervének része. Ez sem kerül a bevásárolólistára. Hát ennyi volt a kaland az élesztőkivonatok terén, részünkről a Vegemite-Our Mite kettős maradt a kedvenc, de a kiwi Marmite is elfér a polcon, a többit hagyjuk.