Peca

Új-Zéland egyik legkedveltebb rekreációs tevékenysége a pecázás. Kipróbáltuk.

Alapvetően sosem értettem a pecásokat, rengeteg biszbaszuk van, ezekkel felszerelve kiülnek a partra és ott ülnek. Sokat. Nem történik semmi és nem értem, hogy hogyan nem unják halálra magukat. A peca uncsi. Kölökkoromban tettem pár kísérletet a Balatonnál, de egyrészt nem fogtam semmit, másrészt nem fogtam semmit, bazira unatkoztam és leszűrtem, hogy a pecázás az a sport, amelyben az ember egész nap a víz mellett bambul, később otthon dicsekszik.

Új-Zélandnak viszont van kb. tizenötezer km olyan partvonala amin bárki horgászhat, és ugye még itt vannak a felségvizek is. A partról pecákolás most sem érdekel, ellenben az, hogy hajóval kimegy az ember a vízre, ott lógatja és hazajön halakkal – na ez már jobban hangzik. Meg a dicsekvés.

Zsolt barátunk gyűjtötte Zoránt, egy horvát eredetű fiatalembert, aki szívességből, (ejtsd: negyven dollárért) kivitte őket a vízre, és később minket is. Ez a negyven dollár picit soknak tűnt, de csak eleinte, aztán egyre jobban megérni látszott a mulatság. Mivel mi gyakorlatilag semmit se vittünk (csak negyen dollárt), a botokat, felszerelést, hajót, üzemanyagot, csalit, Zorán adta. (ráadásul ennyi halat megvenni sokkal többe került volna)

Browns Bayben szálltunk be Csanáddal Zorán óceánjárójába, ami megvolt (kis túlzással) vagy négy méter hosszú és kevéssé volt bizalomgerjesztő. Nyilván mindketten egy negyven lábas luxusjachtot vártunk, vagy nem is tudom, mindenesetre belemásztunk a hajóba, amiből épp kimásztak Zsolték, egymás szavába vágva, lelkendezve, hogy micsoda zsákmányuk volt, és tényleg, volt is náluk egy nagy nejlonzsák, tele hallal. Meg volt náluk egy másfél méteres elszalasztott cápa is, amit a fiatalember többször említett az út során.

Na befészkelődtünk a lélekvesztőbe, majd elindultunk a nagy víz felé. Zorán szerint a tenger kicsit choppy, de semmi baj nem lesz. Ezt kénytelenek voltunk elhinni, viszont kapaszkodtunk, mint a majmok, mert a tenger csoppisága nem gátolta a fiatalembert, hogy a kettővel nagyobb hajóra tervezett motoron ne nyomjon dundigázt, úgyhogy voltunk a levegőben is eleget, a leérkezések miatt pedig rémálmaimból fogok felriadni. Több ízben komolyan azt hittük, hogy szanaszét esik a hajó, de végül nem.

Kicsit később, a tenger egy bizonyos pontján (hogy mér pont ott, az sosem fog kiderülni) megálltunk. Bárki könnyen odatalál, mert úgy másfél perccel kell tovább menni a vizen gubbasztó pingvinnél. Eleinte amúgy is sokkal több madarat láttunk, mint halat, kicsit aggódtunk is. A közelünkben egy hatalmas madárraj röpködött a víz felett, ezrével keringtek egy pont felett, le-le csapva valami zsákmányra. Zorán szerint ez jó jel, gondolom ő nem nézett Hitchcock filmeket, és kisvártatva a madarak rácsücsültek a vízre és ott üldögéltek milliószámra. Kettőt csőrön is kellett kapni a pecabot végével, mert ráfordultak a csalival bedobott készségre legott.

Lehorgonyoztunk és nekifogtunk a pecázásnak, amit én speciel igaziból először csináltam. Itt nem bonyolítják a dolgokat, hogy drótelőke meg beetetés meg ilyen csomó meg olyan biszbasz, a damilra kerül egy ólom, egy horog, a horogra csali és hadd szóljon a rokk. Komolyabb tudományos felkészültség nem kell, a srác pecás doboza egy pár rekszes, tenyérnyi kis vacak volt, ennél sokkal komolyabb cuccal megy minden általam ismert pecás a színházba is.

Az első csali bedobása után azonnal volt kapás, hal annyi van, mint a szemét, rögtön bele is akadt a horgom egy jó nagy kingfishbe, amit persze nem tudtam kifogni, mert sose horgásztam és sose láttam ekkora élő halat, csak akváriumban. Ilyenből később még egyet elszalasztottam, gondolom egy tapasztalt pecákos kivette volna.

Viszont fogtunk csomó snappert, ami egyrészt finom, másrészt mi fogtuk ki, béna irodisták, úgyhogy felhorgadt bennünk a zsákmányolási vágy, a természet leigázása meg minden ilyen marhaság és rettenetesen élveztük az egész balhét. Főleg azt, hogy nincs semmiféle kötöttség, meg kontroll, csak megy az ember amerre lát és ott pecál. Itt nincs szükség horgászengedélyre vagy napijegyre, ilyenolyan vizsgákra, ha az ember betartja a halügyi minisztérium előírásait a méret- és mennyiségi korlátozásokról, akkor nem lehet semmi baj.

Csanád fogott egy bazi nagy snappert, amekkorát a horvát se soha, és tényleg megelehetősen nagy példány volt, olyan négy kiló körüli darab, számos fotó készült róla, én csak az elsőt használom, amint Zorán örvend és már a fészbúkra való inzertálást emlegeti.

A mutatvány úgy fél kettőtől kábé negyed hétig tartott, csodaszép időnk volt, de a vége felé már kezdtek gyűlni a sötét felhők és a hullámok is nagyobbak lettek, úgyhogy kicsoszogtunk a vízből, kényelmesen, ahol még bénáztunk egy sort a hajóval a parton Csanáddal, amíg Zorán lehozta a trélert, de végül is felraktuk a ladikot, adtunk két halat a srácnak és leléptünk.

Kisebb logisztikai mutatványok után, a vederbe gyűjtött zsákmánnyal elmentünk Immáékhoz, ahol Imma, bár útált bennünket, mint varjú a rohadt tököt, feltrancsírozta a haltetemeket, amiket megsütögettünk és felfaltunk. A hat snapperből és egy kahawaiból álló zskámány elég volt kilenc embernek (két snappert elvitt Zorán ugyebár) és nagyon finom is lett minden.

Összességében én, aki eddig erősen szkeptikus voltam pecaügyben, ezt a rém egyszerű, ámde szórakoztató időtöltést most minden vetületében értem. Óceán, ami önmagában klassz dolog, hajó, ami szintén, csöndbékenyugi, szép part, szép táj, halak, dumálás, vacsi… meg lehet ezt szokni. Ha leszámítjuk azt a rövid incidenst, ami fényt derített a rejtélyre, hogy mit csinál a kishajótulajdonos, ha ki kell mennie, roppant jó volt az egész. Van ez a dilemma, hogy a hegymászó hova szarik, ha csupa hómező van körülötte, és ennek analógiája a pecás kérdés –  ha felmerül előttem Zorán képe, amint mellig a vízben ügyködve, a hajó mögött kapaszkodva, dülledt szemmel azon sopánkodik, hogy mi van, ha seggbeharapja egy cápa most. Mondjuk jobb, mintha a fedélzeten intézte volna.

Mindettől függetlenül, hajó kell. Akkor is, ha most rohadt izomlázunk van a kapaszkodástól meg a halak rángatásától. Akkor is tetszett volna, ha semmit se fogunk, csak ülünk a hajóban pár órát.