Puhoi

 

Puhoi falu neve maoriul annyit tesz: „lassú víz”. A nevet nem véletlenül kapta a település, maga a Puhoi folyó személyesen méltóztat kanyarogni benne, és a történeti múltban pont eme folyó zárta el a pár házacskát a civilizációtól. Az 1800-as évek európai betelepülői között voltak azok a csehek, akik valami homályos szempontrendszertől vezérelve itt telepedtek le. Puhoi kb negyven km-re Aucklandtól északra található és nagyjából ötszáz lélek lakja. Látszólag a fele is túlzás, de hát hogyismondjam, nem egy manhattan, de nem is akar az lenni.

Az 1860 körüli csehországi viszonyok nem voltak éppen szívderítőek, az akkor ide emigrálók közül csak alig párnak volt saját földje, jobbára nincstelen napszámosokként éldegéltek vagy borzalmas körülmények között bányászkodtak. Az elvándorlók leginkább az újvilág irányába indultak, de délamerikába, kanadába és ausztráliába is jutott belőlük. (ezügyben tessenek Zikmund és Hanzelka utikönyveire gondolni, (A folyón túl van Argentína) hogy hol nem találkoztak csehekkel. Amúgy is nagyon tanulságos és olvasmányos munka mind.

Új-Zéland neve és az itteni viszonyok finoman szólva sem forogtak közszájon az akkori keleteurópában, pláne nem a nincstelenek között, de egy szerencsés véletlen során az izélandot is megjárt és az itteni kormányzattal jó kapcslatokat ápoló Krippner kapitány mindenféléket mesélt a sziget lehetőségeiről, hatalmas üres, művelhető földekről. Mivel az izélandi kormányzat épen akkoriban vette meg a Puhoi övezetet a helyi maori törzs vezetőjétől Te Hemara Tauhiától, keresni is kezdtek olyanokat, akiket érdemes lenne itt letelepíteni. A célzott bevándoroltatás és az európai kivándorlás „szerencsésen” egybeesett, ráadásul a helyi kormányzat egy családnak 56 hektár ingyen földet ajánlott fel, ami gyakorlatilag sába kincseivel ért fel egy éhbérér dolgoztatott nincstelen bányász szemében.

Ugyanakor a betelepülőknek saját maguknak kellett állni az út költségeit, kibírni nagyjából 100 napot az óceánon amit előtte még csak nem is láttak soha, szóval nagy tömegeknek mégsem nyílt meg ez a lehetőség. Arról nem is beszélve, hogy megérkezésük után szembe kellett nézniük azzal, hogy a földjeik meglehetősen dombosak és áthatolhatatlan őserdő borítja őket. Az első 82 érkező (kettő az úton született!) sosem látta viszont csehországot, ellenben nyert magának irtó kemény melót évtizedekre.

Maga az indulás egész jól nézett ki, az eredendően Pilzen környéki csapat elment Prágába, körbenéztek, Prága püspöke megáldotta az egész bulit, ami később még jól jött, volt mihez erőt meríteni. Londonból indult el a hajójuk, és utuk során sokkal jobb dolguk volt, mint az amerikába induló hajók utasainak, az újzélandi britek mindenféle előírásokat vezettek be az ilyen hosszú úton kölekedő hajókon.  Ennek ellenére szegény csehek már a csatornán megtapasztalták az eleddig sosem látott tengeribetegséget, amit ráadásul túl sok friss levegő sem enyhített a fedélközben. Ez a kényelmetlenség csak fokozódott amikor kiértek a nyílt óceánra, és hát azért egy száz napos fedélközi utazás az nem méznyalás. 

Az ideérkezés után sokáig nem találtak magukra, nem csak azért, mert a civilizált Prágát elhagyva, a szigetre érkezésük után, tetovált maorik eveztek fel velük a folyón, de tél is volt, ömlött az eső szakadatlan és ők ott álltak a dzsungel kellős közepén, a föld túloldalán. Csak egymásra számíthattak. No meg a maorikra, akik elég barátságosak voltak és megtanítgatták nekik, hogy melyik hal micsoda, melyik kagyló ehető és melyik madarat hogy kell elkapni. 

A földek kimérése után kezdődött az igazi szívás, mivel tiszta sor volt, hogy visszamenésről szó se lehet, nekiláttak kiirtani a dzsumbujt. Ezt főleg a felgyújtásával igyekeztek elérni, ami többé-kevésbé sikeresen is működött. Ezután került sor a fák kivágására, ami elsősorban bazi nagy kaurifák kidöntéséről szólt, de a totara, puriri, matai és kahikatea fák is ott voltak, alig várva, hogy kivágják őket. Minden teljesen kézi erővel működött, ideértve a fadöntéstől a rönkök mozgatásáig mindent. Egy jól megtermett kauri fa simán olyan vastag, mint egy terepjáró, vagy mint egy ember magassága. Mivel fűrészmalmuk nem volt, a rönköket leúsztatták a folyón, a saját használatra kézzel felfűrészelt épületfát kéziszerszámokkal állították elő. Maga a folyó kedves egy darab, egyrészt sós, másrészt dagálykor felfelé folyik, viszont legalább valamelyest kiszámítható közlekedési és szállítási útvonalat jelentett Auckland felé. 

 

Az első tisztességesnek mondható pénzeket akkor tudták keresni, amikor tetőzsindelyt kezdtek leszállítani Aucklandba. Idővel szereztek szarvasmarhákat, így a rönköket már állati erővel tudták mozgatni, megnövelve a hatékonyságot, de azért ez még mindig nem volt könnyű irodai meló. 

Ahogy az idő haladt és a great north road is a közelben épült ki, egyre komolyabb hátrányt jelentett, hogy a bevándorlók közül senki nem beszélt egy kukkot sem angolul és az isten háta mögött a dágványban esélyük sem volt megtanulni. Ígyhát 1871-ben kieszelték, hogy építenek egy iskolát. Eredetileg nem volt külön épület, egy már felépült házban rendezték be, de 1884-ben a helyben felfűrészelt kaurifából csak összeraktak egy külön iskolát a gyerekek tantására. Ez az állami iskola szépen döcögött is, de azért az angol nyelvben nem nagyon fejlődtek, a háztartások nyelve csak a cseh maradt. Mivel a legtöbbjük katolikus volt, nem kis macera révén összekapartak egy egyházi iskolára valót, ami 1923-ra jött össze.  Ez 1964-ig működött is, az épület ma is megvan, a hátsó részében van a helyi bölcsi, az eleje pedig múzeumként fungál. 

A falucska egyik legnépszerűbb része a kocsma (Puhoi Pub) ahol rendszeresek a motorostalálkozók, aki csopper nélkül érkezik, az készüljön föl, hogy fura madárnak nézik, az ember csak bőrszerkóban ember. Ennyire nem vészes a helyzet, nagyon jópofa csopristák próbálták kiinni a kocsma összes sörét és felenni az összes hambit. A másik népszerű hely, ahol motor nélkül is szeretni fognak, az a sajtgyár. A kocsmától kb három kilométerre van a pici sajtüzem, ami roppant klassz sajtokat készít. Az itteni kéksajtok és camambert jellegű cuccok sokak kedvencei, most már a mieink is. A kis manufaktúra épülete egyben étterem is, sőt az egyik falon keresztül belátni a sajtkészítőkhöz, bár most szombaton nem történt ott semmi, békésen pihentek a formák és a rozsdamentes nemtommicsodák.

Nyilván van mintabolt is, közepesen ijesztő árakkal, viszont remek sajtokhoz juthat az erre ácsingózó és még kedvesek is. MI is vásárolgattunk ezt-azt, majd az egész bagázs lekocogott a kocsmához ami roppant szórakoztatóan és rémesen lassan működött. Valami felfoghatatlan hagyomány szerint a kajáért csak készpénzzel lehet fizetni, a sörért viszont eftpossal is. Ennek következtében az ember megmondja mit enne, megmondják az mennyibe kerül, ezt a számot fejben tartva odamegy a kocsmapulthoz, ahol is az eftpos kártyájáról lehúzzák az összeget és odaadják készpénzben (cashout), majd ezzel a pénikével visszakocog a kajás ablakhoz és odaadja. Épp csak a fadarabba vert kötőtű hiányzik, amire a kasszírnőtől kapott blokkot rászúrja a vedéglátóipari dolgozó. Töké értelmetlen az egész, na de sebaj, hamburgert akartunk, nem űrtechnológiát.

A hamburger jó volt, ellenben egy órát kellett várni rá, és ezt a várakozást nem enyhítette az sem, hogy a rendelésünk után kaptunk egy kis tudományos berendezést, ami majd csipog meg rezeg, ha kész a takarmányunk. Beszélgettünk, nézegettük a motorosokat, élveztük az első igazi tavaszi napsütést, a gyerek rohangált, mint a bolond és macerálta az ott sétafikáló kacsákat. Időközben egy-egy motoros elrobogott vagy iderobogott és felverte a csendet (itt, ahol az ősök szelleme jár?) 

Mindenki elővette a vasárnapi járgányát, kószált erre eredeti, szalonállapotú ford mustang meg lambo is meg persze egy őrült sárga, számomra besorolhatatlan dög, meg az úton is el-el csámborgott egy-egy csodásan restaurált masina. Nem csak mi rajzottunk ki, a zátonylakók végre túljutottak a téli vacakidő-stresszen és legott nekivágtak a csavargásnak. 

Hazafelé más úton mentünk, itt sokkal kanyargósabb volt és nem zavart bennünket az aszfatburkolat sem, viszont a táj gyönyörű, a völgyekben a frissen született kisbirkák bohóckodtak, a távolban csillogott az óceán kék vize… Nagyon jópofák ezek az utak, nincs semmi forgalom és rohanni sincs hova, lehet nézelődni.

Este még tartottunk egy kulináris összejövetelt nálunk, sajtok, olajos magvak, gyümölcsök és veresbor részvételével, csendes beszélgetéssel, a pajtásaink csak fél egykor mentek haza. Nagyon szép napunk volt.

 

.