kifürkészhetetlen események végeláthatatlan sorozata

Nem gondoltam, hogy poszt lesz ebből, mert olyan egyszerűnek tűnt minden, de most kénytelen vagyok mégis, mert fura jelenségek történnek. Semmi testen kívüli élmény, de majdnem.

Az történt, hogy két hete kábé, az adsl modemünk betegsége akutból krónikusba váltott, az törődési igénye már elérte a fél-egy órás ciklust. Ha ennyi idő után nem indítottuk újra, akkor szabotálta az együttműködést, szép lassan leforgott, elfelejtette felismerni az adsl jelet a kanócból és mi csak ültünk, zöld fény nélkül. Újraindításkor rendszeresen síró, cirpegő hangot hallatott, én pedig nem szeretem, ha az áramnak hangja vagy szaga van, az sose jelent jót a modern álmoskönyvek szerint.

Tettem egy bágyadt kísérletet, hogy beszerezzek egy másikat, de mindenféle sátáni találmányokat árulnak csak, amelyek egybe vannak építve a legkülönösebb készülékekkel, úgymint router, snúrlóz megoldások, hőmérő, felfújható strandkabin és toronyóra lánccal. Mindezekre semmi szükségünk a háztartásban, a zöld fényt idebenn elterelgetjük a már meglevő készülékekkel, csak demodulálni nem tudunk.

Felhívtam hát a szolgáltatónkat, akihez súlyosan anyagi alapú érdekek fűznek, hogy ilyenkor mi van? Mindjárt mondta is Hannah, az ő szép, búgó hangján, hogy akkor küldenek egy másik modemet, a régit meg legyek drága beletenni az érkező csomagban rejtező válaszborítékba és feladni nekik. Minden költséget ők állanak, csak én érezzem jól magam.

Meg is érkezett kettő nap múlva egy csomag, benne egy friss, acélos modemmel, meg egy válaszborítékkal, amely a modem gyártójának helyi kirendeltségére előre meg is volt címezve, úgyhogy csak rászúrtam az új masinát a drótra, a régit belepakoltam a boritékba és feladtam, gondolván, hogy ezzel túl is vagyunk, minden nagyon szép és jó. Ekkor a régi modem még – bár csak rendszeres újraélesztésekkel – működőképes volt, tehát nem maradtunk zöld fény nélkül.

A történet eddig nem bővelkedett drámai elemekben, azok most jönnek. Kettő hét vidám zöldfényezés után, egy hétfőn arra érek haza, hogy sehol egy falat zöld fény, a modem lámpácskái félárbocon pislognak, nem is mind, hóhó, mondok magamba’, újraélesztéshez bemosakodni! Kellő előkészületek után visszacsatlakoztattam a modemet az éltető gyengeáramra, az bizony meg se mukkant, se lámpa, se cirpegés, néma csend. Minden lehetőséget végigpróbálva, mikor tekintetemben már halk rőzsedalok égtek, felhívtam a szolgáltatót, hogy hát ez nem jött be, kérném a következőt.

Az néni a telefonban sopánkodott egy sort és közölte, hogy hát ez biztos szörnyű véletlen meg minden, én meg csak jeleztem, hogy nem várok el túl nagy dolgokat, tudom, hogy ezek a termékek nem az örökkévalóságnak készülnek és tonnájuk hét cent, nem is az fáj, hogy tönkremennek, hanem, hogy picit sűrűbben az értelmezhetőnél, kezicsókolom. Kedélyesen elcsevegtünk, a néni ígért egy újabb cajgot, legkésőbb péntekig, majd könyékig meghatódva búcsút vettünk egymástól.

Kis kétérővel megjegyezném, hogy a kaland mindaddig ingyenes, amig a gyártó szervize szerint a cuccnak tényleg volt baja, ha nem volt, akkor fizetni kell valami pénzet, ami rendben is van, habókra ne szalajtsuk a futárt fel és alá, még ha olyan kellemes városban is autókázhat, mint Auckland. A mellékelt díjmentes válaszboríték is a szerviznek szól, nem a szolgáltatónak. Na de térjünk vissza a sztoriba.

Szerda hajnalban, hét óra kettő perckor Rádzs (vagy Szingh, nemtudom pontosan, akkor keltem) dörömbölt az ajtón, mint a bolond, kezembe nyomta a pakkot, ittírdalá, szevasz, máris kézben volt az újabb térkapu a világszőttes felé. Felaktiváltam, mint egyszeri fényevő a homeopátiás varázsszert, ügyesen becsomagoltam a (nem túl)régit, beletettem a válaszborítékba, majd majd elahaladtam GDP-iránt, hogy a rcepciós nénit megkérjem, hogy vitesse el a futárral, úgyis jön minden nap.

Reménykedve, hogy a kis vacak élettartama meghaladja egy közepesen egészséges muslincáét, megnyugodva dőltünk hátra, a ránk sugárzó zöld fényben, élvezve annak kedvező élettani hatásait. Ez a nyugodtság egészen mostanáig tartott, mikoris arra érek haza, hogy ad egy, új garázsajtónk van (ez a landlord machinációinak következménye lesz), ad kettő, a postaládában csücsül egy új modem, amelyet a szervíz küldött.

Na innentől nem értem a dolgot. Egyrészt most két működő modemünk is van, ami – kellő bírvágy esetén – nem rossz dolog, az egyik például kiválóan ellesz a fiókban, másrészt mi a frászért küldte ezt nekünk a szerviz? Nem vagyok egy lafonten, simán megelégedtem volna azzal is, ha a sztoriban csak három modem szerepel (beteg, cseredarab amelyik meghal meg a harmadik) ezzel szemben már négynél tartunk (beteg, cseredarab amelyik meghal meg a harmadik és egy vadiúj mai), nálam sokkal pesszimistább iparági elemzők is éreznék a tendenciát, hogy a második beküldött, működésképtelen modem helyett is kapunk egy újat még.

A nemzeti modemforgalom nagyját érzem rajtunk átpörögni, és kissé elbizonytalanodtam, hogy mit hoz a jövő? Nem vagyok egy logisztika, de ha én szolgáltató lennék és küldeném az új modemet és visszaküldetném a felhasználóval a szervizbe a régit, akkor valahogy úgy intézném, hogy a szervizből a javított vagy garanciában cserélt darab hozzám érkezzen, ne a felhasználóhóz. Persze, tudom, túl jó dolgunk van, mások egynek is örülnének, ha megjönne másnap, én meg az overflow miatt panaszkodom, de azt hiszem, hogy ha nem szűnik a modemek áramlása irányunkban, akkor nyitok egy modemboltot. Úgy döntöttem nem avatkozunk felsőbb hatalmak ügyeibe, némán tűrünk, nem zaklatjuk a szolgáltatónkat pitiáner kis problémáinkkal, lesz, mi lesz.