Címke: film

Midezek ellenére elhaladtunk a Rialto nevű moziba, ahova előzőleg foglaltunk jegyeket, majd megfejtettük, hogy hogy működik a jegyhezjutás, nem számítottunk arra, hogy nem kell még egy pénztárnak lenni külön, ha a popkornos lánykák előtt úgyis van kasszagép. Felmutattuk a kinyomtatott emailt, erre kaptunk jegyeket, kifizettük, majd nem sokkal később birtokba vettük Auckland talán legdrágább két palack ásványvizét. (tudom, hogy nem szabad, de akkor is tessék máshonnan vinni vizet, bazidrága ott, a jegyek árához képest szabad szemmel is jól látszott az összeg amit kiadtunk értük.) Sebaj, „nem úr aki nem pazar” – ugyebár!

Ezután sétáztunk egyet, mert még volt fél óránk, és kellemes andalgásban (légkalapács!) grasszáltunk a rém idegesítő éjszakai newmarketban. Viszont találtunk egy mókás helyet, úgy hívják, hogy Crazy Noodles és úgy is néz ki. Az éjszakai kaland legmókásabb része az volt, hogy mind a ketten szokatlanul éreztük magunkat zárt lábbeliben, 3 hónapja nem viseltünk ilyesmit, most meglepő volt, hogy nem látjuk a lábujjainkat.

A moziban rájöttünk, hogy más már tudja, hogy mibe kerül a víz, majd mindenki egy pohár borral sétált, később konstatáltuk, hogy a jegyekre is rá van írva, hogy „vidd be a borodat a filmhez” a székek között pedig kis tálcaszerűen kiképzett karfa van, tehát le is lehet tenni a talpas poharat. (a végén vissza kell adni!)

A film amit megnéztünk a Szerelem a kolera idején, mivel mindketten nagy Márquez rajongók vagyunk, komoly elvárásokkal csücsültünk be, hogy mi lesz ebből. Egyrészt maga Javier Bardem jáccódik benne, másrészt nem tűnt úgy, hogy azt a regényt könnyű filmre vinni.

Szó mi szó, nem is nagyon sikerült. Illetve sikerült, de nem úgy, illetve izé. Szóval a film maga erős közepes, érződik rajta a komoly dilemma, miszerint nem könnyű eldönteni, hogy ki a főszereplő, a szerelmére fél évszázadot várakozó Florentino Ariza vagy az apja által neki rendelt doktorral életét leélő Fermina Daza.

A történet hangsúlyos vonala, Florentino sajátos terápiája a szerelem hiányára a nőfalás, melynek során hatszázat is meghaladó számú hölgyet csábít el, amelyről naplót is vezet, itt mégis inkább humoros fényben látszik, szerintem meg ez a legszebb ellentmondás a mesében.

A remekül fotózott filmben roppant jól eljátszott öregember figurája Javier Bardem tehetségét dícséri, sajnos mellette komoly ellenpont Giovanna Mezzogiorno, aki gyönyörű és sajnos nem tud öreget játszani. Valahogy természelellenessé tette a sok profi sminket az „öregasszony” mozgása, mivel a lényeg az öregkori egymásratalálásban rejtezik, eléggé lerontja az amúgy kellemesen közepes filmet. A könyv jó, a történet szép a film pedig megért egy mozijegyet, de többet nem.

Másik filmélményem inkább helyi jellegzetesség, mint film, a Fekete Bárány című újzélandi horroparódiát volt szerencsém megtekinteni vidám társaságban. Valószínűleg ilyen kreténséget csak itt lehet forgatni, nyilván hosszas elemzés után kiderülne, hogy a stábbban túlnyomórészt ingerszegény gyermekkorú népek vannak, a rendező analízisbe jár az író pedig egy manifeszt idióta.

Ennek eredményeképpen sikerült legyártani egy filmet, amit minden bizonnyal sokkal jobb móka lehetett elkészíteni, mint megnézni, bár egy idő után – no meg a 12 éves single malt, khm – jól szórakoztunk.

A történet röviden: az öccs játszhatott apuval és a birkaterelgetőset (kvaddal terelnek, NZ) ám a a kiskorában bicebóca báty ebben nem tudott részt venni, ezért egy birkát levágva, majd a bőrét magára húzva alaposan ráijesztett az öccsére, aki ettől birkafóbiát kapott és elment vidékről. Apa balesetben elhuny.

15 évvel később a báty kieszel valami újfajta birkát, amelyet egy igen szokatlan laborban állít elő, fehér gumicsizmás segédeivel, majd találmányát el akarja adni a nagyvilágnak, különösképpen japán befektetőknek. Hazahívja az öccsét, hogy kifizesse a birtok felét ami szép nagy summa, ám eközben két tökhülye környezetvédő belopózik a laborba és ellop valamit amit a dögkútba dobnának egyébként.

Észreveszik őket, sok szaladás, üldözők lerázása, majd elkezdődik a totális őrület, ugyanis a kis rémbirkaembrió megharapja a környezetvédőt, aki ettől birkává kezd változni, sőt vérbirkává, ő is harapni akar. A farm nagy részén elharapóznak (hehe) a vérbirkák, megzabálnak mindekit és/vagy vérbirkává változtatják. Vér és belek gazdagon.

Kalandos módon összekerül a kisebbik fiú és a környezetvédő lány, akit nem harpott meg senki, és kettecskén (hármacskán az intézővel) végül felszámolják az egész balhét. Ez önmagában nem hangzik valami megnyerően, viszont számos jól időzített poént csattan el, és némelyik jelenet már annyira gusztustalan, hogy majdnem nézhető.

A film során az összes birkával kapcsolatos vicchez hozzájuthatunk, a „ha még főzni is tudnál”-tól a birkafing tűzveszélyességén át addig, hogy a megtudjuk, hogy a vérbirkává változott szörnyön füstölve mar a mentaszósz . Ugyebár nem kell mondani, hogy amit itt újzélandon nem tudnak a birkákról az nincs is, ezt a filmet se lehetett volna ilyen mókásra megcsinálni a helyi viszonyok nélkül. A szokásos gyűrűkurás tájon játszódó birkahorror-komédia önmagáért jó, bátran ajánlom mindenkinek aki nyitott másfél óra idült kreténségre. Természetesen a gonosz ronda halált hal a fiatalok pedig egymáséi lesznek.

(kifejezetten sörözős-csipszezős film, nők és gyeremek számára ellenjavallt. ZöPö, neked kötelező!)