Címke: gastro

Beküldve:

Gasztro – zöldséges csirke

 

Kajás poszt már régen volt, úgyhogy most jön gyorsan kettő is, hogy lássák a nyájas olvasók, hogy nem hagytuk abba a táplálkozást. Van mindenféle a fagyasztóban, de amikor eszembe jut, hogy mit is főznék, akkor még ki is kell várni, hogy az kiolvadjon, úgyhogy nem gatyáztam, hanem a tegnapi napsütésben elsétáltam a zöldségeshez és vettem brokkolit meg zöldbabot. A zöldésgestől hazafelé pont útba esik (kis kitérővel) a hentes, oda is beugrottam friss csirketetemért. Lobbiznom kéne a tanácsnél, hogy legyen zebra a zöldségestől a hentesig.

A koncepció valami zöldséges csirke volt, de hát a konyhában sosem úgy sülnek el a dolgok (sülnek, hehe) ahogy eltervezi az ember. A brokkolit megmostam, szétszedtem és bedobtam egy lábosba főni, mellé raktam két felkarikázott sárgarépát meg egy szárnyasleves-kockát, hogy boldoguljanak, ahogy tudnak és alágyújtottam.

Amíg fentiek elvoltak a katlanban, megpucoltam a zöldbabot és 5 újhagymát felkarikázva olívaolajon megfuttattam. Amikor a hagymák már kezdték elengedni a levüket, akkor rájuk dobtam a zöldbabot és nekiláttam a csirkemell felkockázásának. Leszedtem a bőrt, a zsíros részeket meg a hártyákat, időmből kitelt, mert a zöldbab nem kapkod, nagyon nagy lángon meg nem akartam odaégetni.

A csirkét felkockáztam, egy keverőtálban besóztam, borsoztam, őröltem rá kevés koriandert és alaposan átforgattam, majd hagytam pihenni. Mire a bab félig megpuhult, addigra megfőtt a répa és a brokkoli, ezekről leöntöttem a levet és hagytam őket lefedve állni. Beraktam a csirkét a bab mellé, hogy nagyjából egyszerre legyenek készen és rászórtam két gerezd vékonyra szelt fokhagymát.

Amikor a húsnak már kezdett elfőni a leve, akkor kapott egy kis rozmaringot, két evőkanálnyi szójaszószt, amivel a sózást is letudtam, majd hozzákevertem a főt brokkolit és répát. Alaposan összedolgoztam, amikor minden lé elfőtt, akkor kapott két evőkanál gyömbéres csiliszószt, meg még öt percet folyamatosan kevergetve. (ha nem kevergetjük, akkor a csiliszósz miatt odaég)

A keverés során a brokkoli teljesen elmállik, viszont így egyenletesen biztosítja az utánozhatatlan ízt mindenütt. Mivel a főtt répa édeskés, ezt a szintén édes, karakteres csiliszósszal hangsúlyozhatjuk. Mivel nejem hazatért ebédidőben, így kapott friss, zöldséges csirkét, hogy tudja termelni a GDP-t tiszta erőből, úgyhogy kettecskén ebédeztünk, odakinn meg sütött a nap. Már nagyon éhesek voltunk, úgyhogy a tálalásról nincs külön kép, istókuccse ugyanúgy nézett ki, mint a serpenyőben.

 

.

Beküldve:

Gasztro – hagymalekvár

 

Valamelyik nap egy pajtásom mesélte, hogy mit főzött a neje, és nekem is összeszaladt a nyál a számban tőle. Annak a recipének szerves része volt a hagyma, úgyhogy én is utánafordultam, hogy hogy lehetne hagymalekvárt csinálni, finomat. Nem olyan bonyolult, de ritka unalmas foglalatosság.

Elballagtam a zöldségeshez és faszoltam (hohó!) jó sok lilahagymát, amit itt valami félreértésből kifolyólag vöröshagymának hívnak, pedig lila. A vöröshagyma meg barna, mint az közismert. (Közismert, Safranek?) A hagymalekvárhoz kell jó sok hagyma, én legalább egy nettó kilót alkalmaztam, mégpedig úgy, hogy megtisztítottam a soksok hagymát majd felszeltem őket de nem nagyon kicsire.

Ezután olívaolajon megfuttattam három evőkanál barna cukrot, amikor már jó meleg volt és kezdett érződni a karamellizálódás jellegzetes illata, akkor rádobtam a hagymát. Aki megpróbálkozik ilyesmivel, az legyen drága és próbálja ki, hogy annyi hagyma befér-e az edénybe, amennyit felvágott. Végül is betuszkoltam én is, alaposan átforgattam a cukros olajban a hagymácskát, lefedtem és hagytam levet ereszteni.

Nagyon kis lángon órákig kell főzikélni, hogy a hagyma összeessen, a cukorból karamell legyen ellenben oda ne égjen, mert az útálatos a szívünknek. Időközben feltettem egy csirkelevest is, ami nagyon fonom lett, a világ összes répája benne van, plusz ami még volt itthon. Kifőzdében ezt biztos úgy szólítanák, hogy „gazdagon”.

Mire a leves kész lett annyira, hogy szép sárga a színe és a hús leesik a csirkecombokról, a hagyma is célegyenesbe fordult, jó sok leve elfőtt, úgyhogy átálltam a szinte folyamatos kevergetésre, hogy oda ne égjen. Kapott sót meg borsot, utóbbit kétszer is, mert elgyáváskodtam az elején, meg két evőkanál balzsamecetet amit Adritól hiénáztam. Emellett facsartam bele kb két teáskanálnyi citromlevet is, mert valahogy savanykásnak kell lennie az egésznek a végén, de nem savanyúnak, inkább fanyarnak. Akkor jó, ha a színe már sötétedik, inkább halvány barna, mint nem és ha kiteszünk egy kanállal tányérra, akkor már nem folyik szét tócsává, hanem lesz egy kis tartása.

Főtt húsok mellé kiváló köret, el is lehet tenni üvegben, mint a gyümölcslekvárokat. Ha valaki nem átallja még tovább bonyolítani a dolgot, akkor lehet belőle további energia és anyagráfordítással hagyma chutney-t csinálni belőle, de én már meguntam a kevergetést, úgyhogy marad ami.

 

.

Beküldve:

Gasztro – marha rump gombaágyon

 

Mivel az egész nap elment az autóbizgetéssel, fisencsipszt ebédeltünk, de már elő volt készítve egy jó kiló marha, csak hőkezelésre várt. Amikor mindent letudtunk, akkor elszaladtam a zöldségeshez gombáért.

A húst felszeleteltem, a gombát megmostam alaposan, kerikáztam még egy kis sárgarépát meg paradicsomot meg egy fej hagymát, hogy legyen leve bőven. Ez a rump gyorsan kiszárad, úgyhogy zaftos környezet kell neki amíg sül, hogy ne legyen belőle cipőtalp. 

A tepszit beolajoztam, beleszórtam a hagymát az aljára, erre jött a répával összekevert gomba és a paradicsomkarikák. Aztán rátettem a borsozott-sózott hússzeleteket, azokra egy-egy babérlevelet, koriandert, és lefedtem fóliával.

A gombácskák szép hosszú levet eresztettek, ebben megfőtt a hús, aztán jó másfél óra múlva levettem a fóliát és hagytam a levet elfőni, és már kész is volt. 

 

.

Beküldve:

Gasztro – Quiche éji Lorraine

 

Mivel a bölcsi projekt kicsit elnyomta a gasztro vonalat, most erősítünk. Whatever Zsuzsiék jól meghívatták magukat azzal a dumával, hogy úgyis sütök pizzát (ezt tőlük tudtam meg 🙂 ) és akkor ők meg jönnek és megeszik. Ez nyilván gyenge szöveg, gyanítottam már akkor is, hogy a töltött húsos posztom csalogatta őket le a dombról. Halványan utalt Zsuzsi arra, hogy csinál quiche-t, de hát ez nem tűnt túl konkrétnak, sebaj.

Elküldött a boltba békönért meg tejszínért ezt megoldottam, mint egy felnőtt, (egyben jelzem, hogy az elújzélandiasodás áttört egy lélektani határt és mackóban mentem a bótba) majd hazajöttem meggyúrni a tésztát.  Odáig jutottam, hogy az élesztős vizet betettem a sütőbe langyulni, amikor megjöttek, ördögi készségekkel felszerelkezve. Előre bocsájtom, hogy minden meg van bocsájtva, részben, mert tényleg csinált quiche-t, de sőtpláne azért, mert hozott igazi kakukkfüvet, amelyet frissen szasztott, ahogy a népdal is mondja.

Nem vagyok egy gájricsi, úgyhogy nem fogom összekuszálni a szálakat, cinikusan leírom, hogy én csináltam pizzákat, Zsuzsi meg kist. (soha többet nem írom le a kú betűs szót) Nézzük elébb a pizzát, arról nincs kép, csak mondom, hogy mindig két pizza készül, az egyiken bacon volt, a másikon, mivel minden más feltétnekvaló elfogyott (a szalámi még nincs kész), a töltötthúsból vágtam vékony szeleteket és az került a tésztára a sajt alá. A pizzákról többet nem is mondanék, természetesen tökéletesek lettek, illetve a húsos még jobb is. Pláne, hogy András megcsinálta a sütőnk ajtaját, ami szerinte nem úgy állt, ahogy a nemzetközi versenyszabályok előírják, hatalmas szerencsém, hogy a lifegő sütőajtóra nem ugrik a doppingvadász csapat.

Ámde! Az a kis, az nagyon jó kaja, Zsuzsi utólag elküldte a receptet, és tényleg aszerint is járt el. Szóval fog az ember kis kissütő formákat, amiket a neten rendelt, mert jódolgába’ azt se tudja mit csináljon, ezekbe szépen belefekteti a kinyújtott linzertésztát (nem édeset) beleszór hagymát meg bacont meg petrezselymet. A tésztakészítésnek két módja van, az első, hogy az ember vajjal elmorzsolja a lisztet (1:2-höz arányban), majd ha már olyan, mint a zsemlemorzsa akkor vízzel gyúrja és kinyújtja. A második módszer, hogy vesz készen fagyasztott tésztát, amit már csak nyújtani kell. (na vajon ma melyik nyert?)

Aztán felver két-három tojást tejszínnel és tejjel, só+bors, majd ezeket a töltelékre önti úgy, hogy kb a forma háromnegyedéig érjen a lötty. Erre mehet a sajt. Ha mindez megvan, akkor 190 (se több, se kevesebb!) fokos sütőbe teszi és negyven percig sopánkodik a sütő előtt, hogy nem zár a forma, kifolyt a tojás, túlságosan feljött a nemtommi, nem lesz ropogós a tészta és különben is nem lesz az egész olyan, mint a képen. 

A sopánkodás nyilvánnem része a receptnek, de nem érdemes kihagyni, roppant szórakoztató annak, aki figyeli a mestert munka közben, tudva azt, hogy úgyis jó lesz és meg lehet majd enni végre. Nem a szakácsot! Ha végre elkészült minden és már csak arra kell várni, hogy kihűljön, akkor már gyomornedv-fakasztó illatok járják be a házat, mint a szellem Európát. Gasztrokultúrhistorikus (vigyázat új szó!) beállítottságúak kedvéért elmesélem, hogy a kisben bármi lehet a töltelék, de ebben, amit Zsuzsi készített bacon volt, úgyhogy ezt hivatalosan úgy hívják, hogy kis Lorraine. Akkor van kész, ha a tészta ropogós, a teteje meg aranybarnára sült.

Ez kell bele: 

150 g bacon felkockázva, 1 kis fej hagyma vagy shallotmogyoróhagyma 1 kis csokor petrezselyem felapritva,100 g reszelt sajt,3 tojás,50 ml tejszin,20 ml tej

Bazi jó lesz a végeredmény, a tojásos izé teljesen fix állagot vesz fel, benne a baconnal és hagymával, ha nem ropogós a tészta, akkor viszont kövessünk el csoportos öngyilkosságot, mind egyes szekták. (ezt csak azért írom, hogy Zsuzsit piszkáljam, mert mindhármunknak nagyon ízlett, csak ő fanyalgott) Amúgy az egész balhéhoz semmi közöm, az utolsó morzsáig Zsuzsi csinált mindent tulajdonképpen fogalmam csincs, hogy miért én posztolok róla, miért nem ő 🙂

 

.

Beküldve:

Gasztro – töltött hús

 

Tegnap, amikor a havi húsadagunkat zsákmányoltam, feltűnt, hogy szép darab sertések vannak lemészárlás utáni állapotban, legott felrémlett előttem a töltött dagadó, amit otthon is szívesen csináltam, hát még milyen szívesen ettem. 

Mivel füstölt kolbász van a háznál, hehe, nem volt vitás, hogy egy kolbit be kell áldozni, így is tettem. A letisztított husit (pork rump, legyen az bármi) felszúrtam, mindkettő darab kapott egy-egy, 20 centiméter pengehosszúságú kolbászdarabot. Ezután a recirkuláció és a környezettudatosság jegyében, fogtam azt a fűszeres, hagymás, fokhagymás, vuszterszószos olajat, amiben a tegnap kisütött szték páclódott, és belentöttem a tepszi aljába. Két paradicsomot is durvára szelve mellé szórtam, hogy ne unatkozzanak.

A megdugott húsokat sóztam, borsoztam, kaptak a hátukra egy kis majorannát meg koriendert, és a kiszáradás (ami, mint tudjuk, az egyik legkomolyabb veszélyforrás a mindennapokban) ellen betakargattam őket szalonnával. Az a munkahipotézis, mely szerint a kolbász zsírja belülről, a szalonnából kisülő zsír meg kivülről fogja átitatni a malacot, maradéktalanul helytállónak bizonyult.

Az áldozatokat vagy másfél órát hőkezeltem alufóliával lefedve, majd kaptak kisebb lángon még jó negyven percet, immáron szabadon kitéve a sütőmegpróbáltatásainak. Mielőtt végleg elkészült volna a sütemény, bedobtam egy kis rizst a rizsfőzőbe, és felszabadítottam egy jó adag, eleddig fémkoporsóba zártva senyvedő céklát is. Kszm, kszm, virágokat az öltözőmbe.

Időközben olyan zuhé lett, hogy az esőcsatorna nem tudta elvezetni a vizet, körben vízesés volt a tető szélén. Nyilván mire a kameráért szaladtam, már enyhült, de ha lesz még, akkor készítek kisvideót róla.

.

Beküldve:

Pavlova – Új-Zéland nemzeti sütije

 

Kéretik majd a végén nem röhögni, de tényleg ez a helyi csoda, mindjárt leírom a receptet. Ne várjunk flódnit vagy zserbót, ez nem ejrópa, és azon se lepődjünk meg, hogy eredetileg egy orosz balettáncosról, Anna Pavlováról van elnevezve. Igen, nekünk legalább a dobostorta egy Dobos nevű magyar cukrászról, de hát ide ez jutott, ennek is örülni kell.

Ne kerteljünk, sült tojáshab. Tetején tejszín és gyümölcsök, de akkor is csak ennyi. A karib világban merengue néven fut valami nagyon hasonló és ott legalább nem gondolják azt, hogy ez a nemzeti süti, de hát a kiwi arra büszke, amije van, ez meg van. Hosszas, soha véget nem érő vita zajlik arról, hogy Ausztráliában vagy Új-Zélandon készített ilyet először a művésznő, pacifik turnéjának dicső emléke azért megmaradt. Jelenleg úgy tűnik, hogy izélandé az elsőbbség, de nincs kétségem, hogy pár év múlva Ausztrál tudósok valami kőzetrétegből kimutatják, hogy mégis övék az elsőbbség. A művésznő 1926-ban lépett fel a szigeten, az első dokumentált pavlova recept egy ’29-es New Zealand Dairy Annual magazinban jelent meg, az Otago Egyetem kutatója szerint, úgyhogy az Ausztrálok mehetnek a sunyiba.

Maga a recept nagyjából annyi, hogy kemény habbá kell felverni a cukros tojásfehérjét, kiönteni tepszibe és megsütni lassan. Ha kész, tehát kemény kérge van, de belül puha, akkor a tetejére tejszínhabot kell kenni, gyümölcsöket rászórni és kész. Gyakorlatilag a rákóczi-túrós csak tészta és túrós nélkül. 

Kétségtelenül nincs meg benne a flódni komplexitása vagy az eredeti Sacher megbízhatósága, viszont házi körülmények között kiválóan reprodukálható.

 

.

Beküldve:

Fish and Chips – Új-Zéland nemzeti eledele

Na jó, maga a nemzet is csak sajátos formában értelmezhető egy kis szigeten, ahol jobbára angolul beszélnek, az angol királynő szülinapját ünneplik és az egész balhé alig 150 éve működik. Ellenben a kiwi népség magára, mint nemzetre gondol és mivel ehhez minden joga megvan, hát tegyünk mi is így.

A nemzeti jelleg nehezen felfedhető, leginkább talán a szomszéd ausztrálok rovására elkövetett tréfák formájában jelenik meg, mindazonáltal a kiwik a maguk nem túl hivalkodó, gumicsizmás-tangapapucsos módján, igenis büszke banda.

Sokmindenre lehetnek is büszkék, ám ebbe a sokmindenbe nem tartozik bele a – az ehhez szükséges idő hiányában ki sem alakult – nemzeti konyha. Mivel a konyhaművészet remekeihez való hozzáférést jobbára az ázsiai bevándorlók biztosítják, akik hozták magukkal a saját konyhájukat, ez a helyzet valószínűleg a jövőben sem fog változni érdemben.

Mivel a mentaszószos birkahús kívülesik az élelmiszer, mint olyan, értelmezési tartományán, a maradék helyi takarmány gyakorlatilag vagy a brit konyha itteni verziója (a híres brit gasztronómia, ach!) vagy mindenféle déleurópai és ázsiai behatás, vagy fish and chips. Ez utóbbi, bátran mondhatjuk, hogy izéland nemzeti eledele.

A sült hal krumplival nem idegen tőlünk, erről a dunakeszi rév és persze a római part hekksütői tudnának mesélni, az ő életszínvonalukat már hatalmas összegekkel támogattuk, nem panaszkodhatnak. Itt, a zátonyon a hal pláne nem valami ritka dolog, van friss és nem is túl drága, (már amelyik) és elvben értenek is hozzá. A fisencsipsz – amit itt, jelezve a brit oroszlántól való khm, függetlenséget – sóval és borssal esznek, nem pedig ecettel, mint a dilis britek, mindennapos táplálék. Valószínűleg semmi egészséges nincs benne, ami esetleg a halban volt is, az az olajban sütéstől elmúlik, az eredmény pedig olajos, sült halfilé  (prézlimentes bundában) és sültkrumpli.

Alapvetően finom, mert a sült ha és a sült kolompér is jó kaja, de amikor ebből ikonszerű étek lesz, amelyet iparszerűen állítanak elő, akkor szenved bizonyos, hogyismondjam, indusztriális behatásokat. Mint ahogy minden magyar ért (pontosabban: jobban ért) a focihoz, úgy minden kiwi tud egy „jó” fisencsipszest. Ez nagy szó és sok esetben érdemes is hallgatni a helyi erőkre, mert soksok fisencsipszes bódéban már ázsiai a személyzet, ami általában nem tesz jót a minőségnek. (kivéve a „22-es csapdája” nevű helyet Devonportban, mondjuk) A közelünkben levő fisencsipszes pl. koreai, ami alapból nem lenne baj, csak kissé ehetetlen a panír és félkész a krumpli…

Amit most próbáltunk, az teljesen jó volt, ez a halas bolt átellenben, ahol van tékövéj, úgyhogy mi is tékeltünk övéj, itthon pedig tobzódtunk a friss sülthal és a sültkrumpli élvezetében. Most tarakihit ettünk, minden tekintetben megfelelt az elvárásoknak, de ehettünk volna vagy 6 másikféle halat is, azt sütik, amire rábök az ember.


Maga a fisencsipszevés jó móka, ahhoz tudnám hasonlítani, mikor az ember kora reggel, vaksi szemekkel bekapaszkodik a metro (korábban szikra, mégkorábban iszkra, legkorábban metro) mozi melletti henteshez és ráfordul egy pár debrecenire, friss kenyérrel és tormával. Olcsó, papírtálcás, friss, ráadásul evés közben annyi élményanyag gyűlik fel az ott velünk étkező vasutasok, mentősök, rendőrök, korai alkeszok nézegetése és hallgatása során, amiből egy szociológus lediplomázhat. Itt is hasonló a helyzet, ha nem ilyen elegáncsos helyen fisencsipsz az ember, akkor neki lehet támaszkodni a bódénak, vagy leülni egy padra és a tegnapelőtti Heraldból falatozni. Nyilván ez nem haute cuisine, a gasztronómia csúcsa, sosem lesz a fisencsipsz a bűvös szakácsban, hálistennek, ez csak egész egyszerűen jó kaja.

Ha tengerparton esszük, lépjünk át azon, hogy mi vagyunk a tápláléklánc csúcsa, dobjunk krumplit a lábunknál verekedő sirályoknak.

.

Beküldve:

Gasztro – nesztek fúziós konyha

 

Mindenképpen akartam sushit csinálni, mert ott csücsült a hűtőben a saját füstölésű lazac, meg vettem nagyon finom avokádót is, úgyhogy újra nekiláttam az avokádós-lazacos makinak. Ilyet már csináltam, meg is énekeltem itt az is finom lett, most a sushi-ecetet sem hagytam ki belőle, ami jót is tett neki, kellemesen gazdagította az amúgy is kiváló ízeket.

Viszont még maradt rizs meg nori, amikor elfogyott a hal és a zöld anyag, hát gondoltam kísérletképpen egy nagyon ritka sushifajtát készítek, amit még japánban, a sushi őshazájában is csak nagyon ritkán lelhet fel a gasztroturista.

Teljesen véletlenül pont minden hozzávalóm kéznél volt, úgyhogy a fúziós konyha jegyében, elkészítettem az első újzélandi példányokat, szerintem ilyet rajtam kívül senki nem csinál. Sushirajongóknak különös szeretettel, beszéljenek a képek.

 

füstölt sajtos-camambertes maki

 

füstölt kolbászos-savanyúkáposztás maki

 

sushitál

[UPDATE]

kodiak jogosan emlékeztet, elsunnyogtam a rizsfőzőt megemlíteni. Pótolok!

A rizsfőző fényesen bevált, dupla adag vízet adva a sushi rizshez, pompás, ragacsos (műszóval: szottyos!) állagú rizs keletkezett, amivel öröm volt dolgozni. Továbbra is rekommendálom a rizsfőző beszerzését, for all purpose.

Beküldve:

Gasztro – rizs

 

Mivel itt meglehetősen sok rizst eszünk, ami biztos nagyon egészséges, ha csak ázsia népeit tekintem, a rizs főzése elég sok macerával járt. Főleg azért, mert odaégettem, no meg azért is, mert sose lett ugyanolyan, ami egy idő után zavaró tud lenni.

Ígyhát elhatároztuk, hogy vásárolunk irdatlan befektetéssel egy rizsfőző gépezetet, amit szorgos ázsiaiak sem restellnek használni, úgyhogy minden bizonnyal nekünk sem szégyen, ha üzembe helyezünk egy példányt. 32 dollárt lelkifurdalás nélkül szántunk a dologra és egyelőre helyes döntésnek látszik a beszerzés.

Van a közelünkben egy ócsított bolt, ahol mindenféle új és használt cumó van, csomagolássérült termékek és kishibás fehéráru, jelentős kedvezményezéssel. Mondjuk a készlet 80%-a vadi új cucc, és 20% a sérült vagy esztétikai kihívásokkal küzdő. Na itt sikerült megvásárolnunk a készséget.

A rizsfőző elképesztően praktius vacak, nincs többé (bús hétfő, hehe) szaladgálás, jajjkifutott, jajjleégett, jajjakkor csinálok tésztát, ez egy egygombos megoldás, nincs agyonbonyolítva. Van egy teflon bödön, abba megy a rizs meg a víz (a rizst jól meg kell mosni) a bödön a főzőbe, rá a teteje, gombnyomás és 20 perc múlva kész. Azon kívül, hogy nem szabad a teflont felsérteni, semmiféle törődést nem igényel. Ha ebben valaki elbaltázza a rizst, akkor ott user error van. Főzés közben sem kell kevergetni, nem kell a tetejét levenni és minden klassz lesz.

Ami jópofa – tessék elnézni nekem, zöldfülű vagyok a rizsfőzők világában – hogy miután megfőzte a rizst, átkapcsol melegentartó üzemmódba, és csendeskén kivárja amíg a gazdi szervíroz. Adtak hozzá kis rácsot az aljába, arra lehet pakolni mindenféle zöldséget és amikor nem rizst főz, akkor ződet párol, most éppen 3 répa volt a kísérleti alany és meglepően pont jó lett 20 perc alatt, megfőtt, de nem főtt szét. Izi tu júz, izi tu portébül. Hétvégén újabb sushi-gyártást tervezek, úgyhogy kiderül mit tud a sushirizzsel. 

Beküldve:

Végre kinyitott tényleg!

Tegnap ugyan elmulasztottuk a fényes megnyitóünnepséget, amely minden bizonnyal az olimpiáét is elhomályosította volna, ha egy időben zajlanak, de ma Adrival és Eszterrel elsétáltunk a halacskaboltba. Már az utcán feltűnt, hogy a felirat „open now” és belül a csudák palotája várt bennünket.

Persze egy új bolt az mindig klassz, tiszta és jól néz ki, de ez halügyben fokozottan igaz, hiszen minden fehér jég, rozsdamentes acél és változatos színű halott vagy haldookló tengeri élőlény, szóval az összekép az kiváló. A személyzet is nagyon kedves, lelkes és minden bizonnyal ők még a jószágok nevét is tudják, meg, hogy mit hogyan kell elkészíteni és eszegetni. Ráadásul ez a cég, az OCEANZ saját flottával rendelkez, halászik és forgalmaz, és benne van a kis keze az az Auckland Fish Market nevű, igen jól szervezett halpiacban, ahol a zátonyon egyedülálló módon, holland árverésen lehet ultrafriss jószághoz jutni. (erre a piacra látogatóként mindenképpen el szeretnék jutni, ha sikerál, akkor posztolok is róla. Az aukció végignézhető simán, de a reggeli fogást csak a vásárlók láthatják fél hatkor. )

Nem mondom, hogy olcsó a hely, ellenben az áru mindig friss (biztosra mentünk, tegnap nyitottak) pár órája még a nagy kék óceánban úszkált/mászott/kalimpált, most pedig a jégen hever. Az egész kirándulásnak megadta az alaphangot, hogy a kukásautó sofőrje a gyereknek ajándékozta a – ahogy ő fogalmazott – „co-pilot”-ját, egy nagyon helyes macit, aki a mellette levő ülésen csücsült bekötve. Mondtam, hogy nem kell nekünk adnia, csak azért mert a gyerek akarja meg nyafog érte, de azt mondta, hogy a macinak is jobb, ha gyerek mellett van, jobban fogja érezni magát.

Ezután a halboltban kapott a kisasszony egy lufit, szóval tele lett a keze, ami nem is volt baj, mert eléggé elcsodálkozott egy-egy tengeri herkentő láttán, a homároktól teljesen kész lett, azt nem is értette, mert antennák meg mocorgó lábak, szóval nem tűntek számára ételszerűnek. A halacskákkal rendben volt, azt felismeri, szereti, nem véletlenül nézettük vele annyit a Némó nyomábant.

A legviccesebb cucc a „magyar füstölt lazac” volt, meg is próbáltam kiszedni a néniből, hogy ez mitől hungarian, (hirtelen nem rémlettek fel a magyar tengeri kikötőkben reggel kirakodó magyar halászhajók) a néni pedig azt magyarázgatta, hogy azért hungarian, mert, amint látom, borssal van megszórva és együtt füstölve. Próbáltam érvelni, hogy ugyebár én is magyar vagyok és nem vagyok borssal beszórva, de nem hallgatott rám, bár a szemében ott volt a könyörgés, hogy azért ne beszélgessek erről a többi vevővel.

Sikerült kiválasztanom egy életnagyságú snappert, amit Manuel azonnal felbontott és a vevő óhaja szerint filét csinált belőle. Az egész filézés mutatvány kb 9 másodperc alatt zajlott le. Adrival jól felkészültünk, hogy most kilessük hogy csinálja, (több szem többet) és majd otthon mi is meg fogjuk tudni oldani. Végeredményben az alaposan megfigyelt filézési folyamatot úgy foglaltuk össze, hogy: „a fejénél kezdte”. A többi csak késvillogás. Nem ez volt Manuel első filézése.

Most pedig itthon figyel a hűtőben, befűszerezve majd egy kiló friss snapper, ebédre megsütjük és megesszük. Az igazsághoz tartozik, hogy ez csak egy halbolt, nem több, viszont nekem nagy élmény egy ilyen, se a hetedik, se a tizenharmadik kerületben nem szoktam meg az ilyesmit, amit meg otthon a hiperek jegéről lehet vásárolni az a kanyarban sincs egy ilyen kis bolthoz képest se. Nyilván hátrányból indulunk, tenger híján…

.