Tegnap ugyan elmulasztottuk a fényes megnyitóünnepséget, amely minden bizonnyal az olimpiáét is elhomályosította volna, ha egy időben zajlanak, de ma Adrival és Eszterrel elsétáltunk a halacskaboltba. Már az utcán feltűnt, hogy a felirat „open now” és belül a csudák palotája várt bennünket.
Persze egy új bolt az mindig klassz, tiszta és jól néz ki, de ez halügyben fokozottan igaz, hiszen minden fehér jég, rozsdamentes acél és változatos színű halott vagy haldookló tengeri élőlény, szóval az összekép az kiváló. A személyzet is nagyon kedves, lelkes és minden bizonnyal ők még a jószágok nevét is tudják, meg, hogy mit hogyan kell elkészíteni és eszegetni. Ráadásul ez a cég, az OCEANZ saját flottával rendelkez, halászik és forgalmaz, és benne van a kis keze az az Auckland Fish Market nevű, igen jól szervezett halpiacban, ahol a zátonyon egyedülálló módon, holland árverésen lehet ultrafriss jószághoz jutni. (erre a piacra látogatóként mindenképpen el szeretnék jutni, ha sikerál, akkor posztolok is róla. Az aukció végignézhető simán, de a reggeli fogást csak a vásárlók láthatják fél hatkor. )
Nem mondom, hogy olcsó a hely, ellenben az áru mindig friss (biztosra mentünk, tegnap nyitottak) pár órája még a nagy kék óceánban úszkált/mászott/kalimpált, most pedig a jégen hever. Az egész kirándulásnak megadta az alaphangot, hogy a kukásautó sofőrje a gyereknek ajándékozta a – ahogy ő fogalmazott – „co-pilot”-ját, egy nagyon helyes macit, aki a mellette levő ülésen csücsült bekötve. Mondtam, hogy nem kell nekünk adnia, csak azért mert a gyerek akarja meg nyafog érte, de azt mondta, hogy a macinak is jobb, ha gyerek mellett van, jobban fogja érezni magát.
Ezután a halboltban kapott a kisasszony egy lufit, szóval tele lett a keze, ami nem is volt baj, mert eléggé elcsodálkozott egy-egy tengeri herkentő láttán, a homároktól teljesen kész lett, azt nem is értette, mert antennák meg mocorgó lábak, szóval nem tűntek számára ételszerűnek. A halacskákkal rendben volt, azt felismeri, szereti, nem véletlenül nézettük vele annyit a Némó nyomábant.
A legviccesebb cucc a „magyar füstölt lazac” volt, meg is próbáltam kiszedni a néniből, hogy ez mitől hungarian, (hirtelen nem rémlettek fel a magyar tengeri kikötőkben reggel kirakodó magyar halászhajók) a néni pedig azt magyarázgatta, hogy azért hungarian, mert, amint látom, borssal van megszórva és együtt füstölve. Próbáltam érvelni, hogy ugyebár én is magyar vagyok és nem vagyok borssal beszórva, de nem hallgatott rám, bár a szemében ott volt a könyörgés, hogy azért ne beszélgessek erről a többi vevővel.
Sikerült kiválasztanom egy életnagyságú snappert, amit Manuel azonnal felbontott és a vevő óhaja szerint filét csinált belőle. Az egész filézés mutatvány kb 9 másodperc alatt zajlott le. Adrival jól felkészültünk, hogy most kilessük hogy csinálja, (több szem többet) és majd otthon mi is meg fogjuk tudni oldani. Végeredményben az alaposan megfigyelt filézési folyamatot úgy foglaltuk össze, hogy: „a fejénél kezdte”. A többi csak késvillogás. Nem ez volt Manuel első filézése.
Most pedig itthon figyel a hűtőben, befűszerezve majd egy kiló friss snapper, ebédre megsütjük és megesszük. Az igazsághoz tartozik, hogy ez csak egy halbolt, nem több, viszont nekem nagy élmény egy ilyen, se a hetedik, se a tizenharmadik kerületben nem szoktam meg az ilyesmit, amit meg otthon a hiperek jegéről lehet vásárolni az a kanyarban sincs egy ilyen kis bolthoz képest se. Nyilván hátrányból indulunk, tenger híján…
.